Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - Néhány szó Szathmári Sándorról: Szathmári Sándor: Fiatalok (elbeszélés)
A végén pedig Aphrodé visszatért hozzám. Igen, visszatért és kért, hogy bocsássák meg neki, mert rájött, hogy csak én vagyok neki megfelelő élettárs. Pillanatig se hittem, hogy természetét le tudta volna vetkezni, de azt hittem, hogy a csalódások megtörték és már fékezni fogja szeszélyeit. Eékezte is két hónapig. Esténként ágyam mellé ült és lant játékával gyönyörködtetett, édes hangjával dalokat énekelve hozzá. Persze úgy a verset, mint a dalt ő maga alkotta. Majd lantját letéve ajkát gyöngéden ajkamra tapasztotta és mellém bújt az ágyba. Azt hittem, megérkeztem a tökéletes boldogságba. Két hónap múlva visszatért bele az elfojtott természet. Egy napon azzal a meglepő kéréssel fordult hozzám, hogy az ő Marsyas szobrát állíttassam fel a templomban. — Hogyan képzeled ezt szívem? — kérdeztem csodálkozva. — Egy szile- nosz szobrát a halhatatlan istenek templomába? Méghozzá Marsyasét, akit Apollon isten megnyúzatott vakmerőségéért, amiért őt zenei versenyre hívta ki? — A galamb már ott van eltemetve — mondta. — Annak teteme fölé akarom állítani. — A galamb nem indokolja Marsyas szobrát. A galamb a föld alatt van, nem látja senki és mint áldozati állatot temették oda. — Akkor temessük oda Marsyas modelljét is. — Nem is tudtam, hogy meghalt. — Nem halt meg. Döbbenve néztem rá. — Hát öljünk meg talán egy embert? — Hogy mondhatsz ilyet? Hát képes volnék én ilyet kérni? Csak temessük oda. Attól ő élhet! Ti ezt talán megértitek óh, halhatatlan istenek, de mi halandók soha. Any- nyit azonban már én is tudtam, hogy ő valójában gyengéd szívű volt, mindenkinek csak jót akart. Csupa jószívűségből temetett volna el egy élő embert, mert egyszerűen fogalma se volt, hogy mikor, milyen tettével és miért okoz másoknak szenvedést. Meg volt győződve, hogy minden lépése áldást és boldogságot jelent másoknak és hogy mások ellenkezése csak azok tudatlanságából, vagy rosszindulatából származik. Istenek nem ismerhetik a halandók szenvedéseit. Végül is újra megállapította, hogy én idegen vagyok az ő leikéhez és durva. Attól kezdve csókomtól elhúzódott, mondván, hogy járvány van a szigeten. Ha hozzáértem, kezemet ellökte, mert vagy hidegnek találta, vagy fejfájása jött. Óh, halhatatlan istenek, ti tudjátok, mennyit szenvedtem! És akkor értettem meg a ti végtelen bölcsességteket: mikor azért esdekel- tem, hogy a szobor megelevenedjen, sokáig nem teljesítettétek kérésemet, mert tudtátok, hegy egy istenszobor olyan tulajdonságokat tartalmaz, mik csak az olymposzi isteneknek felelnek meg, de földi halandó számára idegenek és csak gyötrelmet jelentenek. Én ezt akkor, botor fővel nem tudtam felfogni, tovább ostromoltalak, sőt vádoltalak benneteket. Ti pedig — ismét csak irántam való kegyességetekből — teljesítettétek kívánságomat, hogy magam tapasztalatával győződjek meg arról, amit véges értelmem nem fogott fel. Ekkor fohászkodtam másodszor hozzátok, kérve, hogy Aphrodét változtassátok vissza márvánnyá és ezt a kérésemet azonnal teljesítettétek is. A szobor újra ott áll a templomban, én pedig naponta eljárok hozzá, hogy földreborulva imádjam olymposzi szépségét és arcából sugárzó nemes lelkét. Meg kell vallanom, hogy újra nagyon szeretem őt. Magamhoz ölelem és ha 304
