Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - Néhány szó Szathmári Sándorról: Szathmári Sándor: Fiatalok (elbeszélés)
Aznap éjjel az ágyban ellökött magától, mondván, hogy míg a bort meg nem kapja, az ölelkezés ártana neki. Ha valahova magammal akartam vinni, nem jött, fájdalmai miatt. De ha ö akart valahova menni, fájdalmai nem akadláyozták. A khioszi bort megkapta, mire fájdalmai baloldaláról jobboldalára mentek át. Végtére azonban feleségemnek feleségemnek kell lennie, tehát követeltem szerelmét. Ilyenkor olyan fájdalmasan tapogatta oldalát, hogy megkönyörültem rajta. Ez azonban már régóta nemcsak könyörület volt. Már régóta nem sajnáltam volna megütni, ha nem tart vissza a tudat, hogy ti, istenek keltettétek őt életre egy istenszoborból, tehát nem szerettem volna a ti haragotokat magamra vonni. — Nem szeret, — állapítottam meg teljes biztonsággal. — Enyém már nem lesz, tehát nagylelkű leszek hozzá: menjen, válasszon magának szeretőt, akit akar. Közönyösen vette tudomásul és ezzel kapcsolatunk megszakadt. A palotában maradt, de tőlem külön élte életét. Elhatároztam, hogy egy istenszobor életébe nem avatkozom bele. Ha én nem vagyok neki elegendő, válasszon maga. Ö jobban tudja. ö pedig egy sarukészítőt választott magának, aki nemcsak király nem volt, nemcsak a szobrászathoz nem értett, de egy dologkerülő, nehéztestű, nehézfejű ember volt. Különben áldott jó lélek, aki sose képzelte volna, hogy egy istennő megelevenedett szobra lesz a szeretője. Viszont Aphrodénak talán éppen az tetszett, hogy felette érezhette magát. Szerelmes verseket írt hozzá mert költő volt a javából, szebb verseket írt mint Sappho) és az ágyban elragadtatással olvasta fel neki. Az pedig már a második versnél álomba szenderült. Két hét se telt bele és Aphrodé kitette a szűrét. Azt gondolnátok persze, hogy rájött, mennyire nem méltó hozzá ez az ember. (De óh, mit beszélek! Ti istenek mindent tudtok!) Azért dobta ki, mert a sarukészítő egyszer — tüsszentett. Azután jöttek a többiek. Néhány hétig mindenkiért rajongott. Viasztáblájára lerajzolta kedvesét, agyagból megmintázta, mert mindenféle művészetben jeleskedett. Egyik jótermetű, izmos kedvesét Marsyasnak mintázta meg, kinyújtott ujján egy galambbal. Mi köze Marsyashoz a galambnak? Mért nem pánsípot tartott a kezében? Ti talán tudjátok óh istenek. Ti, akik esetleg még az ő szívének gondolatait is tudjátok (bár ebben már kételkedem). De a szegény fickónak ott kellett mozdulatlanul modellt állni, hátára kötözött lófarkkal, az ujjára zsinegeit galambbal. Minthogy pedig a galamb rángatta lábait, kicsavarta a nyakát, csőrén keresztül pedig egy fapálcikát szúrt, hogy egyenesen maradjon modellje ujjain. Mikor a szobor elkészült, a galambot eltemette a templom köve alá és naponta odajárt megsiratni. A szegény modellt pedig keserű szemrehányásokkal illette, hogy mért engedte neki a galambot megölni. Megutálta és elkergette. Persze, ha nem engedte volna megölni, úgy már hamarább kergette volna el. Egy költő is volt kedvesei sorában. Ezt megkérdezte, hogy milyen színű ruha illene neki. A fiú kéket mondott. Megvásárolta, felvette, de nem tetszett neki és ebből arra következtetett, hogy a fiú nem érti meg az ő lelkét. Addig gyötörte, míg a szegény fiú messze futott tőle. Hány kedvese volt? Nem tudom. De a sorsuk közös volt: Aphrodé simuló kedvessége mindenkit elbűvölt és ha elbűvölte, már meg is unta őket. Szeszélyeivel agyongyötörte és vagy kidobta őket, vagy azok menekültek el. 303
