Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám - Kabai János: A kirándulás
jet tudjuk — mondjuk — az ekcémától megkülönböztetni, és ebben nem is nagyon túloztunk. A sógorom mindenesetre megkérdezte: — Ti tényleg ismeritek a gombákat? — Hát hogyne ismernénk, fiam! — .felelte a papa büszkén, és olyan jókedvűen, mintha a világ legremekebb dolgához készülődne, vagy legalábbis arról lenne szó. Ahogy eltűntek a fák között, a nővérem nyugtalankodni kezdett: valahol azt hallotta, egyetlen szem mérges gomba akár egy zsákra való ehetőt is megmérgezhet. — Milyen gyakran esztek gombát? — kérdezte. — Fogalmam sincs — mondtam. — Egyszer egy éviben. — De olyankor veszítek, igaz? — Eddig vettük- De most, hogy megvan a kocsi, talán mindig az erdőre jövünk gombáért... — Nem tudom megérteni — dohogott a nővérem —, miért nincs egy húszasuk arra, hogy otthon vegyenek a zöldségesnél. Kocsijuk van, két telkük, az egyiken nyaraló ... Én ezt nem értem! — Pedig nagyon is érthető — kuncogott a sógorom. — A ház sokba került. A kocsi meg a , telek is sokba került. Azonkívül... a megélhetés... A gomba meg ingyen van .. . Nem folytathattuk, mert visszajöttek, három perc se telt belé. — Hát a gombák? Lógó orral jöttek; mint egy vert hadsereg. — Nincs errefelé — mondták lehangoltan. — Majd másutt keresünk . .. — A papa egy ócska, csaknem simára koptatott motorkerékpár-gumit és egy rozsdás vasdarabot lökött a csomagtartóba.-—-Jó lesz valamire . . . Egymásra néztünk, és mindenre elszántan benyomakodtunk a hátsó ülésre. Ötszáz métert se haladtunk —• közben legalább háromszor akartak ismét gombát szedni, de mindig meggondolták magukat —, amikor . . . „Meg kell tölteni a szifont!” Mivelhogy szódás szifont is hoztunk. Miért ne? — az ember könnyen megszomjazik útközben. (Pocsék kirándulás lett volna, ha éppen szifont nem hozunk!) Valamelyik községbeli kútnál meg tudtuk volna tölteni: legalább nyolc falun áthaladtunk, s a főutcákon mindenütt volt kút, nem is egy. Csakhogy — kirándulók lévén — úgy illett, hogy forrásvízből töltsük meg. S a források persze véletlenül se fönt, a hegyi ösvények mentén, az árnyas horhosok mélyén fakadtak valahol, de egyre-másra itt csörgedeztek az országút mentén! (Kizárólag a mi kedvünkért, meg a többi balfácán szalonturista kedvéért, na! ...) Szép, lankás fennsíkra értünk. A hegyoldalban, a bokrok közt három-négy erecske csordogált lefelé; a réten nagy csapat disznó túrta a sarat, a földet. Megálltunk; a papa meg a sógorom elbattyogtak a szifonnal. Messziről láttuk, hogy csak téblábolnak vizet keresve, no meg a disznószart is kerülgetve, aztán visszajöttek víz nélkül. Ha hiszed, ha nem: Bakonybélig még vagy hatszor álltunk meg. Ebből egyszer csakugyan sikerült vizet szerezni, másodszor gombát szedni. A további négy-öt alkalom úgy adódott, hogy a mamának minden eddiginél falrengetőbb ötlete akadt: fekete erdei földet akart a,virágjai alá, legalább egy zsákkal, és éppen most! Nosza, föltúrtuk néhány helyen az erdőt. Persze, nem felelt meg neki egyik sem. Az egyiket túl vörösnek találta, a másikat túl homokosnak, a harmadik kavicsos volt, a negyedik penészes, az ötödik 18
