Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 1. szám - Kabai János: A kirándulás

túl nedves, a hatodik nem eléggé fekete, és így tovább. (Lesz, ami lesz, én többé nem szállók ki a kocsiból!)

Bakonybélen a papa valami üdülő után kajtatott; azt mondta, ismeri régről, még ávós-üdülő korából — nem a papa volt ávós, hanem az üdülő —, s meg szeretné nézni, milyen most. Kiderült, hogy most gyermeküdülő; a bejáratnál a felirat: ..IDEGENEKNEK BENT TARTÓZKODNI TILOS!”

Csodáltam a papát: mindig igen sokat adott a szabályokra, rendeletekre, de ide mindenáron be akart jutni. Figyelmeztettem a táblára, de azt felelte: mi nem „tartózkodunk” odabent, hanem csak bemegyünk és széjjelnézünk kicsit. (Jót nevetett; látszott rajta, remek „filozofálásnak” tartja, amit mondott, és nem kevésbé jó heccnek azt, hogy bemegyünk.)

Egypár gyerek szédelgett itt-ott a parkban, meg lubickolt egy dróthálóval körülkerített medencében, egyéb semmi. Beljebb egy presszó-félébe botlottunk. És a papa, hallj csodát! — bár szerintem beteg volt, vagy részeg —, meghívta a társaságot a presszóba. A pult mögött koros hölgy közölte, hogy a kávéra várni kell, szeszes ital nincs, Traubi sincs, kóla van. Láttam, hogy a papa szíve szerint már fordult is volna vissza: kávé nincs, Traubi sincs, ö kólát nem iszik; mindez elég ok lett volna rá. hogy visszavonja vagy elodázza a meghívást. Csakhogy a mamáék akkorra már le is telepedtek egy asztalhoz. .. Ittunk kólát, később kávé is került; mentünk tovább. Az egész üdülőből csak annyit láttunk, hogy van valami nagy épület a hegyoldalban, de erre vagy a park más részeire — amiért bementünk — már senki nem volt kíváncsi.

Gurultunk tovább a völgyben, Pápa felé. Lépésben, hogy kellően élvezhessük a táj szépségeit. Szédítő ütemben haladtunk: mint egy holtfáradt biciklista harminc fokos lejtőn fölfelé, mint egy ólomlábú anyatetű bakancsban, erős ellenszélben és szurokban. Időnként valamelyik szülőm felkiáltott: „Jaj, de szép, odanézzetek!” Vagy: „Ott egy őzike, de édes!” Vagy: „Nicsak, egy erdei kisvasút!” Vagy: „Jaj, de gyönyörű fehér sziklák! . . . Istenem, igazi fehér sziklák!” És mit láttunk?... Egyetlen szál szikla meredezett az erdő fölött, nem túl magasan, csak úgy két méternyire. Semmi különös nem volt rajta: se a magassága, se a formája, se a színe. Egészen hétköznapi kis szikla volt, nem fehér, nem is szürke, csak valami egészen közönséges barnásvörös .. .

Kevéssel később a papa hirtelen fékezett, s mintha ég-föld összeszakadt volna, kiugrott a kocsiból.

— Itt egy patak! Gyertek, nézzétek meg a patakot! — A sógoromhoz, fordult. — Zoli, láttál már ilyen patakot?!!

Zoli nagy-keservesen kikászálódott; úgy bevágta a kocsiajtót, hogy a mama idegesen felszisszent tőle. Néhány kényszeredett lépést tett az út mentén csordogáló vízfolyás felé; igen, mondta beletörődötten, és visszaült. Kis híján felrobbant dühében, hiszen azon a nyamvadt patakon se volt semmi feltűnő, érdekes vagy különös, természetesen.

Talán így araszolunk tovább egészen Pápáig, ha ekkor nem húz el mellettünk — hozzánk képest iszonyatos sebességgel — egy 500-as FIAT, az a fajta járgány, amit a papa rendesen csak mezei poloskának, bokorugrónak vagy liiba- kergetőnek szokott hívni. Erre aztán megelégelte a sajátosan álcázott ácsorgást, rákapcsolt, nekilendült. Pápán, este fél nyolckor már mindenki fenemód éhes volt. A papának azonban, bár többféleképp is célozgattunk rá, cseppet sem akaródzott meghívni a társaságot valami könnyű kis vacsorára. Száraz pogácsát, kekszet majszoltunk az utcasarkon, stanicliból, s közben ott virított mellettünk (szerényen) mesterségünk (és hülyeségünk) címere és jelképe: a Renault. *

19

*