Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 3. szám - TANULMÁNY - Gál István: Békássy Ferenc a magyar és az angol irodalomban
lítja, hogy van szabad akarat, és Babits soha nem érezte, hogy ellenállhatatlanul sodorná magával valami — különösen költészetére vonatkozólag nem. Végre, mert Bergson az inspirációt véli a filozófia eszközének, és Babits ismervén az inspirációt: imádja azt. De az, úgy mint minden miáis jellemvonása is, jelentéktelenné törpül Babits azon egy tulajdonsága mellett: hogy művész. Egészen öntudatosan, fáradozó gonddal dolgozva ki stílusát, de mindig benső ihlet erejénél fogva alkot verseket, amelyek szépek legyenek. Akinek legfőbb gondja művének a szépsége, az a költő kénytelen át- meg átszűrni a stílusát, s kirostálni belőle mindent, ami fölösleges. Babits korábbi verseiben nincs meg a későbbiek monumentalitása, valamint művészien mesterkélt nyelve sem... Az írása olyan gondos munka, mint a drágakőbevésés. A modernek közt, elgondolható, hogy Babits egy egyedüli aki nagyobb mértékben a természet költője. Az ő költészete, mint Miltoné, olyan, milyent öreg koráig is még mindig tökéletesíthet a költő. Hogy Babitsot a tiszta líra nem fogja mindig kielégíteni, az nagyon bizonyos. Valóságos próféciák a XX. század második felének lírájáról szóló látomásai. A költészet újjászületésének korában élünk s hogy világraszóló új virágzás lesz a XX. század költészete, a század közepe felé.” EGYETLEN LEVELE BABITSHOZ Babitscsal, felfedezőjével sosem találkozott személyesen, levele is csak ez az egy maradt fenn.18 King’s College, Cambridge 1914. Január „Igen tisztelt Uram! Ezt a pár verset hívatlanul küldöm, de talán nem veszi rossz néven, ha arra kérem, mondja meg róluk a véleményét. Húsz éves vagyok, és húsz éves koromban, hogy tudhatnám mi az amit írnom, vagy tennem kell? Magamban nem kételkedem, de verseimben sokszor, vagy mindig; annyira elfödi valódi lényegüket a köréjük font sok képzelésem. Azt mondják, fiatal korában minden ember ír verseket : nem-e illem én is azok közé, akiknek versben-mondani-valójuk tulajdonképpen nincs; vagy pedig igazán életbevágó dolog, hogy verseket írok? Talán hiábavaló és oktalan ez a kérdés, de nem tehetek róla. El merem küldeni ezeket a verseket, s abban amit gondol felőlük, mint jó tanácsban bízni fogók, mert a maga verseit annyira szeretem, oly sokra becsülöm, s annyira örülök mikor látom hogyan lesz bennük abból amit a múlt halmozott össze, valami egészen új. S azt hiszem, kell hogy kellemes legyen az a tudat, hogy valaki, ha csak én vagyok is, értem és szeretem a maga munkásságát és becsülöm annak gyümölcsét. Kell, hogy minden különbség dacára legyen köztünk valami rokonság. Ezért is, nem csak a bírálat miatt, küldöm magának verseimet. Lehet, hogy nincs igazam, s végre — ártani ez a levél akkor sem árt: csak tudni szeretném. Félig külföldön nevelkedtem, de csak annyira, hogy érzem milyen igazán idegen vagyok itt (ahol igen szeretek lenni). Csak attól félek, nem egészen azt fogja a versekről írni amit gondol... de talán eléggé szereti a költészetet arra, hogy 250
