Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 1. szám - Kabai János: A kirándulás

valagán, és hallgatott. Ahhoz képest, hogy máskor milyen csípős a nyelve, igazán meglepően osendben volt. Előző este ugyanis jól összekapott a papával — mit gondolsz, min? — azon, milyen messze van tőlünk Pannonhalma. Lemérte az utat autótérképen. Hetven kilométer jött ki. A papa viszont közölte: az nem lehet, Pannonhalma ide legalább 80—85 kilométer, ő tudja ezt a gyakorlatból. Ö nagyon sajnálja, mondta a sógorom: itt, a papa orra előtt mérte le cérnával, Vigyázva a legkisebb kanyarokra is; lehetetlen, hogy tévedett volna. A papa erre azt ajánlotta, mérje le újból. A sógorom ezt kereken megtagadta. Azt mondta, ő már megtette, és nagyon ügyelt rá, hogy pontos legyen, ha a papa ellenőrizni kívánja, mérje le ő. Ekkor már üvöltöttek, akkora lett a fejük, mint egy hidroglóbusz, és olyan vörös, mint a győzelmi zászló. Végül megegyeztek abban, hogy eszerint pontatlan az autótérkép. Ez mindkettőjüknek jó kompromisszum volt; a papának, mert elmüsmásolta a tévedését, a sógoromnak, mert nem akart tovább vitatkozni. Azt hiszem, végül azért nem mentünk Pannonhalmiára, mert akkor minden túl egyszerű lett volna .. . Odaérünk, megnézzük a megnézhetőt — a bencés főapátságot meg a kiállított műkincseket — és szépen hazamegyünk. Hová lett volna így a szent ötletszerűség, a gondtalan kocsikázás felhőtlen varázsa? Az „azt teszem, amit akarök” és az „oda megyek, ahová tetszik” lebilincselő tudata, hangulata?! Amihez persze feltétlenül kell egy kocsi... s lehetőleg egy 16-os Renault. ..

Szóval, két óra helyett fél négy tájban végre elindultunk. A mama elöl feszített a papa mellett, én hátul ültem a nővérem meg a sógorom között. Zir- cig rendben ment minden, sőt még Zircen is. Megnéztük az arborétumot. A fák, bokrok egytől egyig szépek voltak, de hogy az egyiket így hívják, a másikat úgy, s mindnek csupa kacifántos neve van, ebben semmi érdekeset nem találtam. Láttuk az apátsági templomot, bár csak kívülről, mert 3árva volt. Amint a templomhoz vezető udvarra értünk, a papa sietett rábeszélni a sógoromat : nehogy megnézzük a múzeumot is... Gondold el, milyen átkozott helyzet! Pannonhalmát nagy nehezen sikerült elkerülni, s erre itt is rögtön egy múzeumba botlunk! . . . Meglepően könnyen beszélték le magukat róla, mondván, hogy mint minden múzeum alapos megnézéséhez, ehhez is legalább fél nap kellene, s ezzel mindannyiunk számára eldöntötték a kérdést. Nem mintha én megszakadtam volna azért a múzeumért, de ahhoz, hogy ha már itt vagyunk, lássunk is valamit, elég lett volna egy jó félóra is.

Egyre mélyebbre jutottunk a Bakony belsejébe.

Közölték, hogy gombát akarnak szedni. S mivel a gomba a ritka aljnövényzetű tölgyerdőt szereti, főként ilyeneket kerestek az országút mentén. A papa hamarosan be is fordult balra egy erdei útra; megálltunk, kimásztunk, fújtunk egyet. Miár úgy látszott, hogy a gombázás csak ürügy, felkapott szöveg,, és mindjárt elővesszük a pokrócokat, hogy az útmenti tisztáson egy jókora, magányos tölgy alatt, ahová oly szépen sütött a nap, kicsit leheveredjünk és — esetleg — beszélgessünk. De a mama indítványozta: ne itt álljunk meg, hanem az országút túloldalán, ahol egy szakasztott ugyanilyen erdei út nyílott. A sógorom megkockáztatta: a papa hagyja a kocsit ott, ahol van; akinek az erdő szemközti része jobban tetszik, majd szépen átgyalogol. A papa azonban úgy látta jónak, ha most is betűről betűre végrehajtja a mama utasításait: húsz méterrel arrább vitte a kocsit.

Ügy festett, a gombázást komolyan a fejükbe vették. Azzal mentettük ki magunkat, hogy fogalmunk sincs a gombákról: legfeljebb a rántott gombaie17