Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám - Kabai János: A kirándulás
KABAIJANOS A kirándulás A vasárnapi ebédet (csontleves volt, pörkölt uborkasalátával, meg cseresznyés rétes, vagyis többnyire a papa erős paprikával kellően fűszerezhető, kedvenc ételei) szerényen költöttük el nyaralónk Tihanyra néző, zsebkendőnyi udvarán, majd a jó előre beígért kiránduláshoz készülődtünk. Fél éve volt meg a kocsi; viszonylag olcsón adta el egy ismerős. A papa csöppet sem rajongott a sok kocsikázásért. Fárasztotta a vezetés, közben nem is ihatott, és egyszer kiszámolta, hogy az út a Renault-val pontosan 1,90-be kerül kilométerenként. A mama viszont folyton jönni-menni akart, sehogy sem nyughatott. Hangoztatta, hogy neki ez az egyetlen szórakozása. Ebben akadt is igazság, hiszen moziba nem járt, könyvet alig vett a kezébe, és a tévé —• még az újabban vásárolt nagyképernyős masina — előtt is sűrűn elnyomta a buzgóság, mit sem törődve a műsorok állítólagos, egyre emelkedő színvonalával. A mama régebben úgy tartotta: egyetlen szórakozása a televízió. Utóbb azonban, hogy kocsit vettünk, már nem ez, hanem az autózás számított kizárólagos szórakozásnak. (Gondolom, sértette volna az önérzetét, ha olyannak tűnik fel az emberek előtt, aki, ha kedve tartja, többféleképpen is szórakozhat.) De a mai kiruccanásra nyomosabb ok is volt. Meg kellett mutatni nagylányuknak és vejüknek — lehetőleg egy ötletszerű, kedélyes és csapongó kis kiruccanás során —, mit tud, mire jó a kocsink, ez a nem akármilyen járgány, ez a hamisítatlan, valóságos Renault. Na, ahogy bekajáltunk, a papa közölte ő most lepihen egy órácskára. A mama lerámolta az asztalt, majd rögvest föltrombitálta a papát — akinek éppen sikerült elszunyókálnia időközben —: „Mi lesz már, papa, nem megyünk!?...” —- A papa fölkászálódott, de mire a konyhába ért, a mama már vasalóruhát terített az asztalra, és kijelentette: na, akkor ő most vasalni fog. Ilyen szerelésekben ugyebár nem mehetünk kirándulni; aki jönni óhajt, tessék, öltözzön fel rendesen... (Rám azt a régi, teljesen cikis inget akarta adni, amit tavalyról ismersz, de sikerült rábeszélnem, hogy a bordó csíkos pulóvert vehes- sem föl.) A mama nyilván úgy gondolta: mivel a papa még alszik, ráérünk elindulni. Arról viszont, hogy az előbb fel is ébresztette, szokott, egészen egyéni módján el is feledkezett. így hát szegény papa számára nem maradt más, mint tojógalambként toporogni az asztal körül, le s föl mászkálni a lakásban, és suttyomban el-elsütni néhány poént általában a nők, de különösen a mama lassúságával és pontatlanságával kapcsolatban, időnként cinkosan összekacsintva vejével. Igen, poénokat mondok, mert a papa szemtől szembe sose bírálja a mamát, még akkor is behúzza fülét-fárkát, ha minden oka meglenne rá, hogy pattogjon. Most is csak általánosságban, jövés-menése félfordulatai közt beszélt, „félre”, mint a régi színdarabok szereplői. A sógorom is csak ült a 16
