Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám - Tarabó Zoltán: Pneu
A szőke szaki sem nagyon segített, néha-néha odanézett, mert inkább én figyeltem és irigyeltem, hogy meg tudja csinálni a tizenkettőt. A második héten még attól is nagyon elkeseredtem, hogy éjszakás műszakba kellett jönni, pedig ekkor már ötöt is sikerült egyik nap megcsinálni a tízből. A szőke szaki egyszer odamosolygott, azt hiszem mondott is valamit, hogy „ez már egész jó”, vagy ilyesmit. Máskor nem szokott beszélni, pedig én a beszélő emberekhez szoktam, de gondoltam ez bamba, s most volt az első eset, hogy kedvelni kezdtem a szőkét. Az egyik uzsonnaszünetben aztán intett az ujjával, hogy ülnék le oda mellé a gumihalomra, és mutatta, hogy kérek-e egy katonát. Mert kaját azt nem szoktam vinni. Megmondom, ahogy van, senki sem csomagolta be, mint anyám szokta otthon, ezért aztán maradt a Tejvendéglő ott a nagy téren, műszak után vagy műszak előtt. És ott is mindig csak a máglyarakás, mert az volt a legolcsóbb. Most meg mondja.a szőke, hogy a katona. Bekaptam a katonát, de a szőke nem vette észre, hogy meg akarom köszönni, csak evett szaporán. Amikor elvégezte, becsukta a drótnyelű aktatáskát és intett a fejével, hogy folytassuk. — Köll a norma —• mondta, inkább csak úgy magának, de ebben benne volt számomra is a parancs: menjen a százharminchármas is. Ma úgy emlékszem a szőke szakira, hogy sajnált engem, de nem ért rá segíteni. Arra is emlékszem, egyszer mintha mondta volna ilyen harapási szünetben, hogy van három lánya és Szentimrén laknak kint, valami fészerben, faházfélében, de lehet, hogy mosókonyhát mondott. Nem emlékszem már egészen pontosan. 5. A pneukettőben ezen a reggelen is úgy indult a munka, mint máskor. Az ember negyed órával a kezdés előtt odahúzkodta a nyolc órára szükséges nyersgumi halmokat a géphez, aztán szórta föl őket a forgó hengerre, ahogy tudta. Egy gumi, benzin, rá a rongy, másik. Még egy gumi, rongy, és a következő. A végén meg — ahogy el-elkészült egy — rá a szám, hogy ellenőrizni lehessen, ha kell: ki csinálta a gumit. Előző nap azonban valamiért átszámozták a gépeket, valószínű, csak az üvegkalitkában tudták, hogy miért. Más számot kapott a szőke is, én is, meg mindenki a soron. Mert hogy rajvonalban álltunk a gépekkel a nagyterem két oldalán. Középen, a hosszú folyosón két férfi sétált, vizsla szemeket meresztve, majd egymásra sustorogva. Az egyik kék köpenyt hordott, magas volt, délceg, izmos. Mellette lépkedett a vállveregetős, aki engem ide hozott ebbe az átkozott pneu- kettőbe. A szőkétől tudom már, ő volt a művezető. De a magas szőkét még nem láttam, s miközben húzkodtam magamnak a raktárból az aznapi gumikat, félénken kérdeztem a szőkét: ki az a hosszú? Azt mondja, az üzemvezető. Ök ketten meg lépkedtek ott középen, lassan kimérten, tanakodva és szemlélődön. —■ Raport lesz — szólalt meg a szőke szaki mellettem, de föl sem nézett, már az első gumival végzett lassan. Hengerezte. Tudtam már, megint rossz napom lesz, le nem győzöm én ezt a szőkét, ha megfeszülök sem, pedig mennyire akartam egyszer. Mondom: csak egyszer, ez volt a vágyam, de valahogy már 13
