Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 3. szám - Leskó László: Simon István József Attila jelentőségéről

mondást. A másik — ami viszont számomra megnyugtatóan hatott itt, én ha összeszámolnám, hogy körülbelül 700 verset hallottam, illetve 700-szor hallottam a fiatalokat; megnyugtatóan hatott rám — annak ellenére, hogy zavarban vannak a költészet tradícióit illetően, illetve a jövő útját tekintve — (...) törekszenek arra, hogy a költészetet, a művészetet magukévá tegyék. Tehát nem egyszerűen beatzenét hallgatnak, nem tánczenére figyelnek most elsősorban ezek. Itt háromezernél több fiatalról van szó! Hisz annyian jelentkeztek (...) És nyilván sokan voltak, akik eleve valami miatt nem jelentkeztek, akik ugyanilyen erővel jelentkezhettek volna. Tehát ez már azért a mai magyar fiatalság jelentős részét, vagy rétegét képviseli, s hogy ez a fiatal generáció ilyen tömegesen jelentkezik, azt is mutatja, hogy a magyar költészet terjedőbe’ van. Mer’ eddig — akárhogy áltattuk magunkat — a verset nem nagyon olvasták. Nem nagyon olvasták! A televízió meg a rádió kezdte javába’ elterjeszteni a verset, nem a könyv. Nem, a könyv, ezt a saját környezetem — nagyon sokat jártam az országba’ — bizonyította nekem, hogy olvasva még nem tudják fölfogni a verset. Viszont a fülükön keresztül már élvezik. Zavarja őket az —, hiszen még prózát sem tudnak mindannyian olvasni! pláne modem prózát! — hát akkor a vershez, hogyan tudnának közelíteni. És ezek a fiatalok már áttételesen segítenek abba’, hogy a hangos szó erejével közelebb vigyék őket majdan az olvasott versekhez.

— Ezért igyekszik Simon István, a „riporter” kibontani mindig a vers lényegét a tévé-adásokban?

— Igen: tudniillik, ne felejtsük el, hogy zárt kapuk előtt találják magukat az olvasók, a versolvasók (...) Vannak a vájtfülűek, vagy a sznobok és ezek nem kevesen. (Kosztolányi mondta, hogy ne szidjuk a sznobokat. Mer’ azok a legjobb táborunk igazából véve, mer’ ők csemegézni akarnak, szóval nem őszintén fogadják be a verset.) A nagy tömeg, akiknek igazán írnak a költők, azok csak nagy áttételéken keresztül kapják ezt meg. Olykor egy költő életművéből két-három vers az, ami megmarad a tudatban. Még Petőfit is beleértve, ugye. Mondjuk, Petőfi tízzel, de József Attila már csak két-három verssel szerepel, ha országos méretekbe’ nézzük ezt meg; ebben szinte biztos vagyok. Az, hogy a vers rövid sorokból áll, az, hogy rímek vannak a végén, hogy ritmusa van, egyszerűen az olvasók kevésbé tudják befogadni, ugye. Nem értik: hogy van ez? Mint van ez? És ilyen értelembe’ elég nehéz a helyzet. Na, most ezen segíteni kell az irodalmároknak, meg olyanoknak akik ismerik ezt a problémát. Tudnak valamennyire, persze, de még többet tudnak segíteni ezek a fiatal szavalok, akik már legalább értik — olykor nem biztos, hogy a lényeget értik — de a verset (...) mondják, próbálják átélni. És mivel a legszélsőségesebb a válogatási elvük, hogy úgy mondjam; szóval, nem értettem, hogy miért van X. meg Y. egymás mellett. (...)

Tehát aszongya az a Mari néni, vagy a Józsi bácsi, aki véletlenül a tévé előtt reked adásnál: „Nahát, ez a Simon itten elkezdte, miért érdekes?. Tényleg miér’ is érdekes, meg kéne nézni, ugye.” És, ha a gyerek úgy mondja el, hogy egy költői képet tényleg ki is tud bontani, és én rá tudok villantani egyetlen kérdéssel, akkor talán hisz neki. Egyébként: „Nem értem.” Mondom, az előbbi példát azér’ hoztam föl, hogy én gimnazistaként nem értettem, hogy „a fémkeblű dinamókat szopják / a sivalkodó transzformátorok.” Képzeljük el, hogy közben egy világ tűnt el! És azok a képek, és az a költői világkép önmagába’, amit József Attila teremtett meg, már történelemmé vált! És a mai fiatalnak az, hogy „szájíze, mint a főzelék” egyszerűen nem ugyanazt jelenti, mint a költőnek. Hogy egy csodálatos tömörítése egy osztálynak. Nem azt mondja, hogy főzeléket eszek,

198