Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - SZEMLE - Sarkady Sándor: Az igazi Csinszka, avagy a csodálatosak Az értelmezés útjai
rázdált lelkű” fruska, aki „miközben Lám Béla férfias tüzének, gyönyörű fiatal játékának örvendezik, kinyújtja gyermeki kezeit öreg bátyja felé”. A negatív beállítás ellenére (s a dokumentumriportból kimaradt egyéb „hiteles szövegek” alapján) Csinszka sokkal inkább úgy marad meg emlékezetünkben mint intelligens, eredeti egyéniség, akiben a finomság és a törékenység rendkívüli akaraterővel párosodik. Nemcsak célratörő, hanem kitartó lélek, aki „kislány-álmát” állhatatos konoksággal — s ha kell, női rafinériával — minden akadály ellenére is valóra váltja. Mint jeleztük, Robotoisnál már a kérdés megközelítése is hibás alapból indult. Nem az irodalomtörténetírás tartotta „eleve elrendelt”-nek Ady és Csinszka találkozását. A költő maga érezte így. Lánykérő levelében ő írta le először (és nem Révész Béla): „Bertukával sorsszerű, azt hiszem predesztinált volt találkozásunk”. Ha Robotos Imre Ady prodesztinációs hitét a magyarországi irodalomtörténetírás nyakába akarja varrni, ám tegye... — Ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy ő — jobb híján — egy meghátrált, valamint egy elbocsájtott udvarló vallomásával kénytelen hitelesíteni az „igazi” Csinszka portréját. Robotos Imre második nagy érvét legjobb, ha szó szerint idézzük: „Csinszkának olyan nyílt megnyilatkozásai voltak, hogy kiragadja Adyt eddigi környezetéből, amelyet egészében ártalmasnak, nem úrinak, „vérszerint” is nem kívánatosnak ítél. Ő akarja magához nevelni Adyt, a maga előkelő úri környezetéhez idomítani.” S ugyanez a gondolat más megfogalmazásban: „A tetőtől talpig úrileány, mint magát nevezi, Endre bátyját is vérszerint is, úriemberek közt kívánja látni”. A dokumentumriport íróját elragadják az értelmezés lehetőségei. Csinszka sohasem nevezte magát úrileánynak, ellenben egyik levelében — Tabéry Gézának, aki felháborodik a svájci diáklány épater le bourgeois hajlamán — a következőket írja szomorkás iróniával, „megnyugtatásképpen”: „Júniusban hazamegyek ... és Boncza Bertuka leszek megint, tetőtől talpig úrileány.” S hogyan állunk a vérszerint is úriemberekkel? Íme, az érv forrásául szolgáló másik Csinszka levél: „Édes kis bátyám, mit mászkál már megint? Fáj nekem Pest, Grün meg a többiek, kik mindég elcsalják becsapják. Megverve, betegen, összetörve jön vissza mindég. Jogtalanul bár — de mégis féltem... Olyan jól esett a közelléte, tudni, hogy egy ugrás- nyira van tőlem a legjobb helyt — otthon. Vérszerint is, úriemberek közt, kik mi magunkért hibáinkkal együtt szeretnek, messze reklámhajszoló, szenzációkra éhes zsidóktól, kik közt kénytelenek vagyunk mosolyogni, de kik mégis (bármint tiltakozik is) szokatlanok, idegenek nekünk ...” Csinszka szemlátomást féltékeny. Jogtalanul bár, de mégis félti kiszemelt párját. Nem annyira az „idők kovászaitól” (mint azt Robotos „finoman” sejteti), hanem — adys szóhasználattal — sokkal inkább a „frányás zsidó némberek”-től óvná a „felgerjedt szittyát”. Továbbá: A nevezetes „vérszerint” először is nem az úriemberek minősítő jelzője a levélben. Csinszka maga is vesszővel választja el őket egymástól. A „vérszerint” a megelőző mondat ige—névszói állítmányához kapcsolódik: Csinszka annak örül, hogy Adyt otthon tudja, vér szerint is — a rokonai között. (Ezt a vérszerinti összetartozást, megerősítve a protestáns együvétartozás gondolatával, Ady versben is megpecsételi: Oh, véremből véredzett büszke vér / Bora közös hitünknek / Lyánykóm, testem, úrasztali kenyér). 185
