Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 2. szám - TANULMÁNY - Z. Szabó László: Babits kései önarcképe

zott suta ragrímeit; struktúrájában pedig szinte tökéletes pontossággal osztja a műviét epikus és dramatikus sorokra — az Imával együtt 198—198 osztásban —■; hol az akciódús történetnek enged teret — I. és III. ének —, hol pedig a drámai párbeszédeknek — II. és IV. énék — Stíluseszközeiben kipróbálja minden eddig végigcsinált stílkorszakát, ám egészében mégis a vérbő realiz- mus jellemzi az alkotást.

Az emberi és költői feladat —j a „menni és cselekedni kell’' — a kor nyújtotta lehetőségek szerint valóra vált. A példázat sodró ereje az öneszmélésnek igazi, követendő példáját nyújtotta. Mintha Ascher Oszkárhoz írt levelének igazsága teljesedett volna be rajta: „A költő, úgy látszik, próféta, akár akarja, akár nem.”

Erre az „akár akarja, akár nem” kényszerére végül is a Jónás imája döbbentette. Az epikus-dramatikus sodrású mű, a nagy példázat nyomán vált igazi felismeréssé számára a feladat. A számvetés közben Jónás sokszor elbizonytalanodott, látván a teendő erejét meghaladó voltát. Ám éppen az öneszmélés, a régesrég múltból is ható, szuggenáló példázat, s nyomában állandóan ott vibráló önvizsgálat értette meg vele az igazi teendőt, amit az Imában fogalmazott végül meg.

Jónás sorsa sokszor kényszerítette az irónia irányába, mert a vállalt feladat és az elérhető eredmény közti ellentétet érezte. Ezért a „muszáj-próféta felsülése” nem kaphatott — minden emelkedése ellenére sem — tragikus színezetet. A mű csak a végső vallomásban lendült át a tragikusba, ledobva magáról az ótestamentumi történet ismert, ezért változtathatatlan cselekmény- nyűgét, s nyerhetett az Imában igazi hitelt Jónás—Babits. Itt bújhatott ki a szerepből, és csak itt mondhatta ki nyíltan saját kínját-célját, a költőit és az emberit.

A különféle arc — a rejtett és a szerepjátszó-szerepvállaló — ezután csak egyszerűen emberi arcképpé vált: rajta a fizikai kínok összes sérüléseivel, de egy erős lélek elhatározott és tudott, vállalt szándékának költői kötelességtudatával. A Jónás könyve áttételesen tükrözte a Babits-arcot. Az Ima végig első személyű igéi most valódi képét mutatták meg a költőnek. Nem óhajtott mást már, mint a „hangok” könyörtelen és követelő kívánságát teljesíteni: szólni, szólni az utolsó lehelletig. A hangok először „hűtlenekként” jelentek meg, jelezve a költő valóságos, halál előtti pillanatait, a gégerák mindent beszövő rettenetét. Elszöktek tőle. A „hiú hangok” a régi, haszontalan, artisztikus játékosságot juttatták eszébe. Éppen ezért tört fel könyörgése:

Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret!

A biztos és igaz költői út kívánásága szólal meg e kérésben. A cél a tenger elérése volt, az igaz beteljesülés vágya. A szólás kényszere, a prófétálás vágya a felisTrrerf feladat és a teendő után a „régi” hang, „szavai hibátlan hadsorának” megleléséért is szólt. Így olvadt a műben egybe a fizikai és pszichikai kép, s teremtett „hibátlan” rendet is az egyébként egyetlen óriás mondattá vált,, zaklatott szenvedélyű költeményben.

A világ és az Én kapcsolatában az igaz útra lelt. Ezt szolgálták a versmondaton kívül a megőrzött és öregkori költészetében megszokott három ütemű tízes-tizenegyes sorai is. És ezt, a „szavakhoz”, a „hangokhoz” való hűségét a verset átszövő szépséges h alliterációja nemcsak a hűséget csendítve visz155