Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - TANULMÁNY - Z. Szabó László: Babits kései önarcképe
sza többszörösen a hanghatásokban, de félelmesen a tudatba vésve a közelgő halál rémségét is. A fizikai elesettség, az élete végén álló költő tragikus sorsa ellenére a vers bizakodó volt. Lineáris elrendezése, igéinek kijelentő múlt ideje a leszámolásra utalt, leszámolásra a „hűtlen szavakTkaT’’. De az első 'hat'sort követően a jövő idő hatását keltő jelenjei és a végén előbukkanó kijelentő módú jelen idői a szólás életszükségletet jelző voltát, az állandó prófétálás belső kényszerét hirdették, követelték is. Újból visszanyert bizodalmát, hitét, a megszólalás igazi értelmét. ❖ A hátrahagyott versek is a szó, az egyre nehezebben előbukkanó hang súlyáról és kínjairól vallanak. De zaklatottságuk, töredezett voltuk ellenére a tiszta emberség „hibátlan hadsorát” jelentik, azt az akaratot, ami benne élt utolsó pillanatáig, és ami ismételten csak a szólás etikus kényszerét hirdette, a legiga- zabb költői feladatot és vágyat, hogy „ne legyen fáradt törzsem ága fösvény, sőt holtomig teremjek”. Szurcsik János: Pénzét számoló 156
