Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Hárs Ernő: Büki szeptember

fogott Szapáry Péterről, Moson vármegye későbbi követéről neveztek el, s melyen tizenkét éven át elemibe és gimnáziumba jártam. Az utcát azóta régen más névre keresztelték, de Szapáry Péter neve jelképpé nőtt, és Szabó Lőrinc révén a legújabbkori magyar irodalomba is belekerült.

Az irodalom csápjai egyébként másfelől is utat találtak a félreeső büki kastélyhoz, melyet a Szapáryak előtt a Felsőbüki Nagy család tartott birtokában. A kapubejárat felirata szerint Felsőbüki Nagy István királyi jegyző volt az építtető, 1696-ban, egy évvel korábban, mint amikor Savoyai Jenő Zentánál a végső csapást mérte a magyarországi török uralomra. Az emeleti díszterem ajtóboltozata pedig a rokokó grácia komor ítéletéként a Vanitas vanitatum et omnia vanitas szavakat viseli. E két felirat viszont az én tudatomban a korai magyar reformnemzedék két egymással végzetesen szembekerült, s mégis örökre egymáshoz tartozó nagyságának, Berzsenyinek és Kölcseynek nevét idézi ellenállhatatlanul.

Mind a két szellem, minden görög-római hasonlat-tár és táblabírói latin- ság ellenére, ízig-vérig romantikus volt, csakhogy amíg Kölcsey európai, Berzsenyi provinciális magyar szinten. A művészibbet, a robbanóbbat mégis — mint ez későbbi évtizedekben is nem egyszer megtörtént — a provinciális zseni, Eerzsenyi alkotta. Mind a ketten Kazinczy táborához tartoztak, együtt szálltak síkra a nemzeti megújulásért, és rövid szárnyalás után mind a ketten halálra sebezve vonultak félre. Kölcseyt elhallgattatta az eszméit sárbarántó politikai reakció, Berzsenyit pedig Kölcsey bírálta, a baráté, aki kritikai idealizmusának fegyverét a kelleténél mélyebben mártotta a semmiből előpattant magyar Horatius parlagi nyugalmába. Milyen jellemzően és szomorúan magyar irodalmi jelenség lett azután, hogy Berzsenyi egész hátralévő életében, további nagy művek létrehozása helyett, izzadságszagú filozófiai és esztétikai dolgozatokkal, s a Kölcsey-bírálat egyes téziseinek megcáfolásával vívódott, míg Kölcsey csak a Magyar Tudós Társaság ülésén elmondott emlékbeszédében adhatott elégtételt a halott költőnek.

„Lelkem régen meghalt, s annak helyét egy új, ismeretlen lélek szállotta meg, mely sötét és hideg, mint az éj és nyugodt, mint a sír” — írja Berzsenyi 1820-ban Kazinczynak — és „a zseni pedig sasként felszáll és elrohan s öntu*- datlan szabja a törvényt, mit követni csak ő bír erővel” — mondja emlékbeszédében Kölcsey 1836-ban, két évvel a saját, ugyanolyan meghasonlott és befejezetlen életet lezáró halála előtt.

Van olyan felfogás nálunk, mely Berzsenyit inkább tekinti a magyar géniusz megteremtőjének, mint Kölcseyt. Én ezt a megkülönböztetést igazságtalannak érzem. Ifjúkorom óta lelkesedem Berzsenyiért, s érett fejjel is költészetünk legnagyobbjai között tartom számon. A forma és a kifejezés titánjának látom, aki a képzeletére ható latin és német mintákat indulatai tüzében megolvasztva, szuverén magyar költői világot teremtett, melynek emelkedettségét azóta sem igen sikerült túlszárnyalni. Kölcsey más volt. Az ő nagysága nem elsődlegesen művészi, hanem sóikkal inkább erkölcsi kategóriákban rejlett. Éppen ezért, egy-két közkinccsé vált kivételtől — Himnusz, Vanitatum vanitas, Zrínyi második éneke — eltekintve, nem a lírája, hanem a prózája az, ami a mai napig érvényes töltéseket hordozza. Egyfajta profán szent volt, akit Kossuth túlvilági lénynek nevezett, s akinek halálakor Wesselényi Miklós így kiáltott fel: „Nem közénk való volt!” S aki egyik legkiforrottabb, legvéglegesebb művét, a Kölcsey Kálmánhoz intézett Parainesist ezekkel a szavakkal zárja: „azonban szerelmemet az emberiség s bizodalmamat az örök sors iránt híven

147