Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - Galamb Zoltán: "Mindenem azé, akinél van…"
— Egészen bizonyos, hogy lehet, sőt, kellene is, fiam... — De ha már így határoztál, én nem tehetek mást, csak szomorúan megdöbbenve sajnálom, hogy így döntöttél... Mert most talán a legszörnyűbb felelőtlenséget, bűnt követed el; veled az egész irodalom lesz most szegényebb, mert azokat a verseket, amelyeket neked kellene majd megírnod, ezután már soha senki meg nem írhatja... Most olyan dolog történik, fiam, amit jóvátenni már sohasem lehet... Nagyon sajnálom ... Már nem is tudok, mit mondani .. . Pedig én igazán szeretlek .. Isten áldjon meg, fiam! És ekkor apám felállt — ezt látva József is —, hozzálépett, átölelte, magához szorította, mint gyámoltalan gyermekét és megcsókolta. Józsefből kiszakadt a sírás: — Tanár kérem ... Nem lehetne mégis egy orvost?!... Nekem élnem kell... — Szamár kölyök! Persze hogy lehet! És máris rohant, úgy, ahogy volt, ingben, még a kabátját sem vette fel, csupán feleségének kiáltott elmentében át a másik szobába, hogy tegyen fel vizet melegedni máris, szüksége lehet rá majd az orvosnak. Ezután már gyorsan peregtek az események. Anyám vizet melegített. Apám futott a közelben lakó Rottenstein doktorért, akivel hamarosan meg is érkezett. József Attilát egyre inkább elfogta a félelem, míg várta az orvosi segítséget. Később anyám sokat emlegette, hogy amíg az orvos a beteggel foglalkozott, ő a kulcslyukon leselkedett. Nagyon meglepődött azon, hogy mennyire megrémült József a gumicsőtől, valósággal belekapaszkodott, s a gyomormosás közben kétségbeesve panaszkodott: „Istenem!... Megfulladok! ...” — Öngyilkos létére attól félt, hogy megfullad. Ehhez az esethez még az tartozik, hogy az orvosi segítségnyújtás után apám nem engedte vissza József Attilát internátusi szállására, hanem „gyomorrontására” hivatkozva néhány napig nálunk lakott. Így jobb ellátásban lehetett része, anyám készítette számára az orvos által előírt diétát, kicsit otthon érezhette magát, s nem utolsó sorban élét lehetett venni az esettel kapcsolatos kellemetlen mendemondáknak, és el lehetett kerülni a gimnázium fegyelmi büntetését, az eltávolítást, ami az öngyilkossági kísérletért ebben az időben fenyegette volna Józsefet. Fel lehetett bontani végrendeletét is. Búcsúlevelében a „végrendeletem” szót kijavította ,,végkérésem”-re. Néhány személyes holmijának sorsáról, és szerény pénzügyi problémáinak rendezéséről intézkedett röviden, egyszerű, határozott szavakkal. Végkérését így kezdte: „Mindenem azé, akinél van...” Erről az esetről apám is említést tett 1941-ben Makói évek című könyvében. Meglepő azonban, hogy milyen szűkszavúan. Pedig ezt az esetet nagyon is jelentősnek tartotta; ha később szóba került, mindig érezni lehetett, hogy érzelmi hatásától soha sem szabadult meg egészen. Szűkszavúságának oka éppen ez lehetett. Meg akarta őrizni tárgyilagosságát. És Makón ez a párbeszéd a pedagógus teljes önuralmát igénybevette. Ez az eset érdekes adat József Attila életéből, s ebben apám magatartása, viselkedése jó példa a pedagógus, a pszichológus számára. Ami azonban számomra most, halálának évfordulója idején, a legérdekesebb, az az, amiről eddig nem esett szó, a búcsúlevél, a végkérés — másik oldala. Búcsúsorait József egy latin dolgozatfüzetből kitépett lap üres oldalára írta. A másik oldalon egy latin dolgozat fogalmazványa olvasható. A dolgozat Hannibálról szól. Mindennek pedig különös jelentősége lehet akkor, ha tudjuk, hogy a Makóra érkezett József Attilát a latin különbözeti vizsgára apám készítette elő, és ismeretségük, barátságuk, kapcsolatuk ezzel kezdődött. 112
