Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - Galamb Zoltán: "Mindenem azé, akinél van…"
nak — megkínálhatjuk egymást egy cigarettával... —, de ha igazán rá kerül a sor, ha már életről, halálról van szó, egyszerre teljesen tehetetlenek leszünk . . . Most is csak ülünk itt... Te hallgatsz, én zavartan fecsegek, és tehetetlenül nézzük egymást, amikor pedig biztosan tudjuk, hogy. .. igen, hogy minden pillanat maga a végzet... — Tanár úr kérem ... — De ha már így vagyunk, azt bizonyára megkérdezhetem, hogy miért szántad el magad erre a végzetes lépésre? — Én... — Nos? — Engem nem szeret senki... — Én például szeretlek. S ezt neked is érezned kell, másként most nem fordultál volna hozzám . . . Tettamanti tanár úr is szeret, és sokat vár tőled ,.. Diósszilágyi doktor úr, Espersit ügyvéd úr, Saitos szerkesztő, Kesztner Zoli bátyád, és biztosan még sokan mások is szeretettel figyelik sorsodat... És mind olyan emberek, akik az emberséget, a kultúrát képviselik Makón... Makón?! ... Hiszen már Juhász Gyula is, akit te a legnagyobb élő magyar költőnek tartasz, sokat várva felfigyelt rád Szegeden .. . — Tanár úr kérem, én nem így... Nem egészen így értettem... —■ Hanem? — Márta . .. ■— Gebe Mihály igazgató úr lánya? — Igen. — Igazán kedves, szép leány ... — Mégsem szeret... És nem lehet, hogy én szeressem... Pedig nélküle nem élet az élet... És Márta mégsem az igazi... — „Igazi! . ..” Nagy szavakat használsz, fiam! Eltúlzod a dolgok jelentőségét. Talán soha, senki számára sincs „igazi” ... — Ezt a tanár úr mondja? — Igen, azt hiszem, ez valahogyan így van. És nem is baj, hogy így van, legfeljebb időnként roppant kellemetlen, néha talán annyira, hogy az ember már-már érzi, ezt nem is lehet elviselni. . . — Márta nem szeret... És nem tűri, hogy én szeressem... — Nagy előny! Akkor hát könnyebben lesz módod mindenkit szeretni. — Mindenkit?. .. De hát mi lesz velem?! — Attila! Hát fontos ez?! . . . Igazán annak érzed? . . . Egészen természetes, hogy most kétségbeesel azon, hogy Márta mégsem az a bizonyos „igazi”, és elképzelni sem tudod nélküle az életet... De bizonyos, hogy egy hét múlva, egy év múlva, nem tudom, mikor, mégis meglepődhetnél azon, hogy mégis élsz, és nélküle élsz, sőt hálás csodálat foghatna el az élet sok kis apró öröme miatt, — és — igen — a munkád miatt is, hiszen bizonyos vagyok benne — és egyre többen osztoznak velem ebben a bizonyosságban ■—, hogy nélkülözhetetlenül fontos feladat vár rád .. . Éppen rád .. . — Aztán jönnek majd — mert jönnek! — az újabb márták, és te majd mindig ugyanazt fogod kínlódva érezni.. . S aztán lehet, hogy egy napon majd mégis úgy találod, hogy a márták dolga talán mégsem az, hogy „igaziak” legyenek, hanem valami egészen más, bár alighanem sokkal köznapibb és mégis fontosabb dolog ... — Én igazán nem tudom, hogyan lehetne így tovább élni... 111
