Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 2. szám - Dénes Zsófia: Berzsenyi, az ember

Amennyit szenvedett atyjától gyermekkorában, amennyit lázadozott ellene (sőt, meg is szökött keménysége alól), most — önálló korában — szintannyi fiúi alázattal és jósággal viseltetik iránta. A napóleoni háború zavargásai sújtják akkoriban a magyar földet, és ő Mikláról ezt írja Hetyére Berzsenyi Lajosnak: „Én úgy vélném, hogy mindenkor nyugalmasabb helye lenne kedves Atyám Uramnak itt; mert ámbár Somogyot is megtalálhatják a politikai zivatarok, de korántsem úgy, mint Vas vármegyét; s ha el nem kerülheti is kedves Atyám Uram a szenvedést egészen, de nem könnyebb-e együtt szenvedni. . .? Ha tehát gondolja kedves Atyám Uram, hogy jószágát jó módjával elhagyhatja, jöjjön le hozzám csak addig is, míg a fellegek elosztanak; én mindenemet fiúi indulattal offe- rálom.”

És ez így folyik közöttük mindvégig. Ű a jobbik gazda, aki — ha külön csapás nem sújtja -— többet takarít be, és ezért juttat a magáéból apjának, amikor csak alkalma van reá. — Kitűnő borral is ő látja el évről évre.

Közben legszentebb gondja már az akkor új fejlődési fokra elérkezett magyar nyelv és irodalom ügye. A grammatikai interpunctiok épp úgy érdeklik, mint a szívnek legkisebb akcentusai. Levelei feltárják, hogy ő már régen tudósa kora magyar- és világirodalmának s a hazai nyelvészetnek.

Kazinczynak vallja levelében: „Te kinézted írásaimból, hogy a tudósság nékem nem kenyerem, hanem csak játékom: de kiláttad azokból az én szívemet is és barátodnak neveztél...”

Bizalma Kazinczy emberségében, egyenességében és tartása jellemességében akkor még teljes. Nem ily teljes 1817 után, miután Kölcsey őt, Berzsenyit, bírálatával szíven szúrta és úgy felsebezte, hogy soha többé egészen talpra már nem állt. Sem a poéta, sem az az ember. Sem a lelke, sem a szervezete.

Ügy történt, hogy Kölcsey, aki a nemzetnek a Himnuszt adta, meglehetősen elapadt költői képességében. De tolinak azért megmaradt, sőt, az új költők sereglettek köréje, és ő Pesten elindult recenzornak, vagyis kritikusnak, bírálónak.

Az új irodalmi irány nálunk is a világ divat-sodrát követte, pontot tett a XVIII. század klasszicizmusa után és áttért a szenvedélyességre, lobogásra és érzelmességre.

Romantika. Nálunk Vörösmarty zászlós, kópiás hexameteri jelezték, hogy mi is kiállítottuk lovagjainkat a hazai és nemzetközi küzdőtérre. A klasszicizmus költője a múlt eleve esélytelen bajnokának számított ezen a viadalon . ..

Kölcsey, a bíráló, egy új nemzedék harci lobogóját lobogtatta. Kazinczy pedig nem tudta, mi színt valljon, hova álljon e fordulatban, elvégre ő is mindaddig színklasszicista tudós-költő volt. Csak Berzsenyi maradt meg imádott Horatiusa mértéktartásánál, aranyát megőrző középútjánál, és rendületlenül gyönyörködött Homérosznak a nép véneit és a gyermekeket egyaránt ámulatba ejtő képeiben. Hiszen nála a költészet nem a tudós koponyájából, de az ember szívéből fakadt. Számára a vers „játék” volt, a legigazabb játék, az élet lüktetése: maga az élet. Nem dobhatta félre, mint az elhordott gúnyát. Így történt, hogy sebzettségében búskomorságba esett.

A másik nagy költő, akit Kölcsey halálra mart, a számára túlontúl pórias és durva Csokonai volt. — Szavak, „szárnyatok bársonyára szedegetek violaszagot” — gyújtotta meg Ady tömjénáldozását Csokonainak egy századdal későbben.

102