Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám - SZEMLE - Fogarassy Miklós: Köszönet a kulcsokért Benkő Attila verseiről
A kilépések, a mozgásirány változtatásának lehetőségeivel sokféle módon ,kísérletezik”. A verssor elhallgatásszerű (szementikai) csonkítása Nem kézbesíthető, La Fontaine), a kontrasztosság (Hosszúranyúlt vitézség), a spirálforma (A megálmodott szám) alakzatai mellett a tartalmi „csavargások”, a máslétbe, más dimenzióba ugrás (a már említett „állattá-változás” is ide tartozik) egyik fontos kiindulópontja maga az idő. Az a tény, hogy időben létezünk, s tudatos létünknek ez a meghatározottsága, Benkő Attila verseinek igen gyakori alapparadoxonja. A lényeget nem lehet „torkonragadni”, vallja — márcsak azárt sem —, s ezt már mi tesszük hozzá: mivel az természete szerint időtlen. Egymásba fordíthatók tehát távol eső történelmi korok tényei, képei, múlt és jelen dolgai (Megkésett jelentés, Az ifjúkori öltöny exhumálása). S egyáltalán: az a tény. hogy emberi megnyilatkozásaink a múlt-jelen-jövő szentháromságába vannak dogmatizálva, képtelenségnek is tűnhet olyankor, különösen ha a helyzetek, jelenségek nyilvánvaló ismétlődéséről is jelt ad a világ (Csütörtök, péntek). Azt állítja, hogy „elsüllyedt arcaink Atlantisza, de hát / úgyis illúzió, / a tegnapot úgysem lehet falra vetíteni” (Vigasz) és ugyanakkar: mi lenne / (gondolom most újabb bukfencet vetve) / ha másik nyárba költöznék? / A másik júliusba hidegzuhanyoznék?” (Beszámoló a nyaralásról), ami költői találatként már csak azért is idézésre érdemes, mert a tudat időjátékával a jelzés többértelműsége ütközik meg, a „hidegzuhany” ugyanis józanító, s a józansággal hogy férne össze a képtelenség? A kronológiai meghatározottság leleplezését, finom kifordítását szolgálják a „történetek”, az ál-epikus leírások is, melyeknek ellentmondásos viselkedése akkor a legszembetűnőbb, amikor a gyermekkort — vágj' egyáltalán a gyermekit — idézi meg a lírikus. Hiszen a hajnali kerékpározás a füstölgő tavakhoz (Kis előszó) éppúgy nem, vagy csak ironikusan kicsinyített formában fogható be az 'egyértelműen lezárt múltba, akár a fiatalkori öltöny révén „exhumált” hajdani való. Ezek a tények a van állapotában maradtak, kicsinységükben is a lét végtelennek tűnő jelenségeit rejtik: nem elbeszélhetek. A „máslét”-ítőI, az elvarázsoltságról való beszéd költői — akár a letekintés a tengermélybe, a vízalatti tájra ... S ez nem a költő, hanem a kritikus hasonlata, aki ezzel többféle költői ábra közös jegyét szeretné jellemezni. Benkő Attila ugyanis a bemutatott emberi helyszíneket, helyzeteket, úgy veszi szemügyre — saját mivolta számára idegen, meg nem szokható életelemeként — akár egy könnyűbúvár, aki a vízalatti tájat, mesés állatok, növények bizarr és csodálni- való tényét vizsgálja és meg-megérinti. A szöveg eltávolító gesztusaival és abban a térben, ahol alany és tárgy, való és azzal össze nem téveszthető „más” játszanak egymással „egyedül, szédületében” — ia; nyersnek és az illékonynak finom, igazi költői sűrítményét tudja legjobb verseiben létrehozni. Külön lehetne szólni a retorikus lépésekről, s a belső rímekről, az ellentétek és párhuzamok tagolásairól, a megformált disszonanciáról, meg arról, hogyan billenti ki a hangsúlyt a grammatika tánclépéseivel, melyek hol kereszteznek, hol együtt mozognak a sortagolással, a ritmussal is, idézőjelbe téve a fontosnak, váratlanul kiemelve a mellékesnek látszót — műalkotáshoz minden részlet kulcs, a poetikust ezeken a „réseken” át is meg lehet látni. (Magvető, 1975) FOGARASSY MIKLÓS 93
