Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 1. szám - SZEMLE - Fogarassy Miklós: Köszönet a kulcsokért Benkő Attila verseiről

nem racionálisan, hanem költőileg mutatható. S ez pedig annak az evidenciáját jelenti, hogy a köznapiság realitása valaminek a „másléte”. Az emberi dolgok, a vers fogalmi szférájában jelzett tények és tárgyak ennek a felismerésnek a jegyében szüntelen átfordíthatók egy másik dimenzióba: „ ... Vajon melyik állat / képében futnék tovább, ha választhatnék / mintái közül? A sajátomé éppoly különös, / mégha túl gyakori is ezen a vidéken”. (Az egyik bokorból...) — írja, de idézhetjük az átváltozás, a máslétbe való „átbukfencezés egy szoronga- tóbb megnyilatkozását is: Megtudhatom-e valaha, / Ki vagyok, ki lehetnék? / Rájön-e végül a cirkuszi állat, / hogy mire képes? /.... Az ördög sem tudja, miféle teremtés / fújja a sátrat”. (Cirkusz)

Ismét észrevesszük: nem metaforikus azonosításról, hanem mellérendelésről van szó: az ember és a „cirkuszi állat” asszimetrikusan elhelyezett kettős képe kerül egymás mögé. — Lépjünk vissza a naiv „azonosulás” feltételeiről szóló vershez is, idézvén mást is a költeményből: Mikor lovunk, a Szikra megbokrosodik) — lepkétől, zörgő papirostól — / csak az én fékezési tudományom segít, / a rozoga bakon... / (Marci tér). Gyermekkori emlékkép ez, hangsúlyos idézőjelben: a világ akkor még egyetlen mozdulatban „összeért” (a lepke, a zörgő papiros, Szikra és az „én”) szabad lévén az átjárás az egyikből a másikba „feltételek nélküli”.

E versek gesztusa abban is azonos, hogy mindegyik elámulva kérdez és az emberi lét miértjeit teszi láthatóvá. A költő nem ezzel kapcsolatos végső kérdések megválaszolására vállalkozik, hanem arra, hogy a láttató csodálkozás állapotába hozzon — mégpedig a nyelvi jelek önmagukat átvilágító fényeivel, villanásaival.

A versek jellegzetes „jel-csoportját”, az állat-alakokat is jelzik ezek a részletek. Gyakran és többféle alakban tűnnek fel ők. Irracionális tisztaságuktól az „emberi” rögtön pőrén) látható. Ez azonban csak egy — bár fontos — motívum, többek közül való. Az „átfordulás” a képzelet- és gondolatjárás más mozgásaiban, a nyelvi megformálás fényeiben is megnyilatkozik.

A szerző önvallomása is figyelmeztet arra, hogy nem a szavak, hanem a mondatok erőterében építkezik. S a mondat racionális építmény, logikum megnyilatkozása. Benkő Attilának tehát a szövegverssel, a logikai szerkezet keményen ellenálló közegével szemben kell megkeresnie az „illogikus” költőit, egyszerre tartva meg és elutasítva anyaga grammatikus természetét. A logikumot — a köznapi fordulatokat, a tényállások kellően pontosnak tűnő ábrázolásait — oly módon állítja „feje tetejére”, hogy a szövege állandóan elhajlik és cikázik, bukfencezik, átváltozik, kicsúfol, játszik. Vagy visszatér az alaphelyzethez vagy nem — a „zsonglőr” azonban többnyire nem hagyja ellebegni a verset, az önirónia többletével végül is visszatér a köznapiság porondjára. A folyamat a lényeges, az elmozdulások, billentések, a logikai-illogikai tengelyfordulások.

Ha az állítmány révén a mondat grammatikai váza mag is marad, a nyelvtani alany, különösen a „költői én” viselkedése korántsem ilyen egyszerű. Szinte bármi lehet ez az „én” -—• a nyelvi kommunikáció és a szövegvers játékos lehetőségei szerint: történet, helyszín, „talált szöveg”, beszámoló, hivatalos fogalmazvány vagy levél parafrázisa- A lírai gesztikuláció az idegen elemekre a személyesség fényét lopja, a szubjektivitást pedig a távoltartás hűvös légkörébe vonja. Az azonosság vágyott, múltba tűnő, szüntelen a jövőben ígérkező harmóniájáról csak a különlét, az asszimetria, illetve a tudatos irónia vagy jobb esetben a szemlélődő meditáció formáival lehet beszélni —- vallja ez a költészet a nyelvi megformálással is.

92