Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 1. szám - SZEMLE - Káldi János: Bárdosi Németh János: A lélek lángjai
Bárdos! Németh János: A lélek lángjai Bárdosi Németh János a betakarítást szépen, szorgalmasan — a jó gazda módján — elvégző költők közé tartozik. Megadatott neki az a szerencsés, gyönyörű emberi-költői sors, hogy „napszállat előtt” a termés javát már másodszor összegyűjtse. 1966-ban jelent meg válogatott verseinek első összefoglaló jellegű gyűjteménye Vacsoracsillag címmel, s most — az elmúlt év végén — 1974 novemberében, 72 éves korában, letette az asztalra A lélek lángjait, az eddigi hat kötetéből készült új válogatást, a másodszori összegezést, amely egy kis csokorra való új költeményt is tartalmaz. Ez a második gyűjtemény — hat fejezetbe tördelten — százharmincnégy költeményt sorakoztat föl. A százharmincnégy költemény sok is, meg kevés is. Sok akkor, ha a különféle költői vallomások oldaláról közelítjük a könyvet. A költők legtöbbje ugyanis — interjúkban, nyilatkozatokban, műhelybeszélgetésekben — azt vallja, hogy messzemenően boldog lenne, ha bizonyosan tudná: sikerült valamit időtállóan, a századokkal dacoló- an, romolhatatlan művésziességgel elmondania koráról, három-négy költeményben. Kevés és szigorúsággal szűkre szabott egy ilyen gyűjtemény azoknak, akik a költőt ismerik, köteteit emlékezetükben hordozzák, s akik a válogatott kötetben minden ismerős verset szeretnének megtalálni. A recenzens — Bárdosi Németh korábbi verseskönyveinek ismeretében — úgy ítél: egy-két ívnyi bővítéssel nemcsak mennyiségileg, de tartalmilag is gazdagabb kötet lehetett volna A lélek lángjai. Különösképpen szembetűnő a Havihegyi ház, az Arany Jánoshoz, a Régi falusi esték, a Málnaszörp és a Favágás című költemény kimaradása. Ezek a versek karakterisztikusak, a költő legjobb művei közé tartoznak, nélkülük — véleményem szerint — csonka a kötet. Mit találunk A lélek lángjaiban? 1963-ban Várkonyi Nándor irodalomtörténész a pécsi Bartók Béla klubban tartott irodalmi ünnepségen a „legdunántúlibb” költőnek nevezte Bárdosi Németh Jánost. A legdunán- túlibb jelzőt tette a költő neve mellé, lírájának epithetonjául. Ezzel nem esztétikai, írói minősítést kívánt adni, hanem jelezni akarta a táj, a történelem és az ember egybeforrását a költő alkatában, művészetében. Azt hiszem, találó Várkonyi megállapítása. A lélek lángjaiban számos költemény szól a dunántúli faluk, kisvárosok világáról, a dunántúli emberek életéről, mindennapjairól. Tulajdonképpen itt van lírájának fő forrása. Várhat más táj, más lány, itt maradok holtig, öreg szilfa szólít, jó tejesfű gyógyít, te vagy drága dombsor, te vagy a hazám! (Dunántúl, 1931.) Bertha Bulcsúnak adott nyilatkozatában ezt olvashatjuk: „Az a nép, amelyet én láttam a vasi határvidéken (Bárdosi Németh János Szombathelyen született, 1943 nyaráig Szombathelyen élt, gyermekkori nyarait a Vas megyei Bárdos falucskában töltötte az anyai nagyszülőknél), nem a Viharsarok népe volt, de indulataiban, 89
