Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 1. szám - VITA - Németh Mihály: Levél a Szerkesztőhöz
Vita A „Kritika” 1974 novemberi számában Bartha László Petőfi-illusztrációival kapcsolatban cserélt eszmét Virágos Mihály szerszámkészítő és Rózsa Gyula művészettörténész. A kissé egyenlőtlen eszközökkel folytatott „szópárbaj” hullámai tovább gyűrűznek, különösen folyóiratunk szűkebb hazájában, Vas megyében, ahol az érintett Bartha László Munkácsy-díjas festőművész él és alkot. Az „Életünk” szívesen nyújt teret a vita folytatásához, sőt felkérésekkel is serkenteni próbálja azt. Elsőként Németh Mihály — születését tekintve ugyancsak vasi illetőségű — szobrászművész levelét közöljük, változtatás nélkül. (A szerk.) Kedves Barátom! Megkértél, hogy reagáljak a Kritika ’74 novemberi számában megjelent Virágos Mihály és Rózsa Gyula levélváltására. Megvallom, nem nehéz, mert egyrészt én is szerszámkészítő voltam, mint Virágos Mihály, másrészt gyakorló szobrász vagyok, így mindkét fél bőrébe egy kicsit bele tudtam bújni. A harmadik érintett személy, a „Közvetítő”, ahogyan magát a cikke végén nevezte, már nagyon messze van tőlem minden vonatkozásban, mégis az ő szerepét látom legtisztábban ebben a szerintem nagyon is időszerű vitatkozásban. Virágos Mihály szerszámkészítőt sehogyan sem tudom elmarasztalni. Igaz, hogy egy kissé útszéli módon, de csak azt fejtegeti, hogy nem érti Bartha László illusztrációit, és ezért a jelenlegi kultúrpolitikát okolja. Bevallom férfiasán, és ezzel, remélem, hogy nem kockáztatom a barátságunkat, az említett műveket én sem értem. Egy nagyon kulturált, érzékeny művész palettája lehet, de nem Petőfi: Tündérálom c. verséhez készített, azt átélő, megértő, szemléltető, illusztráló mű. Rózsa Gyula, a szakértő közvetítő, megfejtette ugyan a műveket, mint egy álmot, még a saját receptjét is elárulja, mégsem értem. Rózsa Gyula szerepe ebben a vitában nem egyéb, mint unalmas és átlátszó bizonygatása annak, hogy a meg nem értett mű és a közönség közé szükséges egy harmadik személy, aki felkészíti szellemileg, és figyelmezteti a „befogadói alázatra”. Nem rossz állás vagy foglalkozás ott beszélni, ahol elsősorban a szemnek van dolga! Le me rem írni, hogy Rózsa Gyula érti, de nem szereti a művészetet. „Befogadói alázatát” miért nem használja Barthához hasonló kitüntetésekben, elismerésekben részesült realista művészeknél? Szurcsikot, Würtz Adámot vagy ifjú Szabót csak sértő, goromba kritikával, jobb esetben egy legyintéssel intézi el, mert műveikhez nem kell tolmács. Ott ugyanis a művek maguk beszélnek. Az érthető műveknél tehát nincs szükség hivatásos közvetítőre, annál inkább a túlzottan absztrahált alkotásoknál. így aztán minden „proli” vagy „nem proli” mellé, ha képet vagy szobrot akar nézni, szükség lenne egy beszélő emberre. Ettől mentsen meg bennünket a Sors, mert így lennének igazán „varjak” a vetésben, „akik” nem a sárga, féregrágta hajtásokat csipegetnék, hanem az egészséges zöldeket. Többek között ezért sem tudom komolyan venni Rózsa Gyula érveinek egyikét sem, sajnálom, még a „diadalmasat” sem, hogy az említett verses könyv csak 28 forintba kerül. Szerintem ez az összeg is sok, mert a kiadvány ebben 81
