Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Három évtized
dolgozóktól. Naponta érezze őket, igazodjon hozzájuk. Távolból nem lehet embereket irányítani. A harmadik alapvető tanulság szerintem az lehet, hogy az emberek döntő többsége tisztességes, becsületes, rendszerszerető. Az elenyésző kisebbséget soha nem szabad velük összekeverni. Ha ezt nem tartjuk szem előtt, alapvető hibákat követhetünk el. — Ügy tudom, a munkások többségét személyesen ismeri üzemében. — Hetven százalékát bizonyára. Fiatal pártmunkás koromban nem volt olyan falu a megyében, ahol ne jártam volna. Most alig van olyan falú, ahonnét ne járnának ide dolgozni. — Mikor tart számukra fogadóórát? — Nincs fogadóórám. Ha valakinek baja van, akkor kell elintézni, amikor aktuális. Ezt nem lehet fogadóórákba zsúfolni. Nálam mindig nyitva az ajtó. Beszélgetésünk idején igen nagy feladat előtt állt az üzem. A belső tartalékok jobb kihasználására bővíteniük kellett a harmadik műszakot. Több mint hatszáz munkás „átprogramozása” szerepelt napirenden. A három műszakot senki sem szereti. Olyan üzemben, ahol a dolgozók kétharmada nő, különösen sok az elfogadható indok a harmadik műszak lemondására. Az igazgatónő tudta, hogy ezt a feladatot is csak az emberekkel együtt oldhatja meg. Velük közösen sikerült kialakítani azokat az erkölcsi és anyagi ösztönzőket, amelyekkel megoldható a három műszak. Az igazgatónőről tudják, hogy hallatlan munkabírású. Korábban 14—16 órákat dolgozott, ma is előfordul, hogy reggeltől késő estig az üzemben tartózkodik. A harminc év alatt egyszer sem volt beteg. „Zavarba jönnék, ha táppénzre vennének, mert nem tudom, hogyan kell azt intézni.” Két felnőtt fia van, az egyik éppen külföldi tanulmányúton, Rostockban. Ha kimegy a lipcsei vásárra, majd meglátogatja. S van egy unokája, két éves, aki egy cseppet sem tiszteli benne az igazgatót... Ez a beszélgetés néhány évvel korábban kezdődött. Sütött a nap. A kert téli rongyát sütötte, s a férfit, aki könnyedén öltözve gereblyézte a földet. Nem volt még tavasz, a nap sem úgy sütött, ahogyan tavasszal szokott, csak mintha díszletül akart volna szolgálni ehhez a beszélgetéshez. A férfi hunyorított, s azt mondta: menjünk inkább mégis a lakásba, ott melegebb van. Néhány héttel ezelőtt „szerelt le”, azaz vonult nyugállományba. A munkásőrség megyei parancsnoka volt 13 éven át. Az első kérdésem váratlanul érte. — Hol volt, mit csinált 1945-ben? — Katona voltam. A háború utolsó napjait fogságban értem meg. Nyár végéig tartott a fogság, akkor jöttem haza a szülőfalumba, Gércére. Itthon már szüleim, testvéreim valamennyien a kommunista párt tagjai voltak, s megérkezésem után másnap közéjük álltam én is. A faluban akkoriban — mint másutt is — erős, nagylétszámú pártszervezet működött. Legalább százan voltunk, többségünk régi cseléd, napszámos. — Mi volt a programjuk? — Program? Megfogalmazni még nem tudtuk, hogy mit akarunk, csak éreztük. Meggyötört, kétkezi népség volt, emlékszem, egyszer gyalogosan, mezítláb 58 3^
