Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Három évtized
— Hallhatnánk még valamit erről az időszakról? — Itt éltem meg a második nagy képviselőválasztást. Annak az előkészítése sem volt könnyű mulatság. Mint megyei pártmunkás — a napi munka mellett — patronáltam egy járást. Történetesen a vasvárit. Nem volt könnyű hely. Itt él Mindszenty kiterjedt rokonsága, hagyományos búcsújáró hely, s általában az itt lakók klerikális beállítottsága tetézte a gondokat. Képzelheti, hogy a választáskor tele voltak szentképekkel az urnák. Nekem ez nagyon furcsa volt akkor, mert a jászsági kubikusság „lelkivilágához” voltam szokva, azt pedig hasonlítani sem lehetett ehhez. — Falujáróként is emlegetik. Ez hogyan kapcsolódik a munkásságához? — Igazából én soha nem voltam falujáró. Pontosabban nem a „klasszikus” értelemben vett falujáró voltam. Az tény, hogy rengeteget dolgoztam falun, szeretem is nagyon a vidéket, soha nem cserélném fel — mondjuk Budapestért. Vasvár után Celldömölkre, illetve a celldömölki járásba vezényeltek. Akkoriban a békekölcsön-jegyzésekkel voltunk elfoglalva. A munka itt is nagyon nehéz volt és nagyon szép. Hétfőn reggel elindultam a járás falvaiba és csütörtök körül érkeztem vissza. Nem volt napi nyolc óra, meg kiküldetés, csak munka, munka. Volt egy kedves család Köcskön. Az aranyos Somlai néni... Cselédemberek voltak világéletükben. Náluk szoktam aludni, ha rám esteledett. „Ugye, lelkem, fáradt?” — szokta kérdezni Somlai néni, aki ugyanúgy gondoskodott rólam, mint Magdi lányáról. Mindig letagadtam, hogy fáradt vagyok. Igazából nem is voltam az. De azért nagyon jólesett a barátságuk, a sült krumpli, amit esténként kiraktunk az asztal közepére ... — Mire emlékszik még? — Egy hosszúperesztegi nagygyűlésre. Valahol a kultúrteremben kellett volna szónokolnom, de nem volt egy árva lélek sem a párttitkáron kívül. Vasárnap délelőtt volt, a templomba mentek az emberek. Gyerünk oda! — mondtam a párttitkámak. A templomkertben tartottam meg a gyűlést. A miséről jövet mind oda jöttek, hogy meghallgassák a kommunista szónokot. Ha jól emlékszem, még a pap is köztük volt. — Mit tart a harminc év legnagyobb vívmányának? — Nem a női egyenjogúságot! Ugye, ezt várta? Inkább általában az emberi jogok elismerését, érvényre jutását. Az emberek szemléletében bekövetkezett változást. Azt a hihetetlen fejlődést, ami a fejekben végbement. De egyúttal éppen ebben látom még a legtöbb tennivalót is. Talán még a következő századnak is akad ebbéli tennivalója? — Van-e valami az életében, amit megtagadna? — A harminc évre gondol? — Igen, elsősorban arra. •— Nem. Semmit nem tagadnék meg. Ötvenegyben elkerültem a megyéből, Székesfehérváron a Vadásztöltényben dolgoztam egy darabig. Egyszerű munkás voltam. Nem is akartam más lenni. Egy évvel később már üzemvezető voltam mégis. Ötvenhéttől a rádió-gyáregységet, majd a televízió-gyáregységet vezettem hatvanegyig. Akkor kineveztek Szombathelyre, a REMIX élére. Kacskaringós út, de nincs benne semmi kivetnivaló. — Az Ön számára mi a legnagyobb tanulsága a három évtizednek? — Ember-próbáló idő volt. Három dologban foglalnám össze a tanulságot. Az egyik életre szóló, főleg azoknak, akik tudnak és akarnak is belőle tanulni: emberi sorsok fölött soha nem szabad dönteni az emberek nélkül. A másik: egy vezető, légyen bármilyen rendű és rangú, soha ne szakadjon el a 57
