Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Három évtized

Világos, tágas szoba, egyszerű, barnás színű bútorokkal, rengeteg zöld növénynyel. A két ablak közt Lenin portréja, a szemben levő falon hatalmas üvegtáblák alatt a gyár termékei. „Ellenállások”, „Műanyag kondenzátorok”, „Papír kondenzátorok”. Két és fél ezren dolgoznak az üzemben. Nem tudom, hogy az anyavállalathoz viszonyítva ez sok-e, vagy kevés. A vidéki városban azonban nagyüzemnek számít a gyáruk. A dolgozók kétharmada nő; fiatal anyák, lányok, városiak, faluról bejárók vegyesen. Az igazgatónő tizenöt éve dolgozik itt, attól a naptól kezdve, amikor elkezdődött a termelés. Valamikor laktanya volt az üzem helyén. A jellegzetes, villaszerű épületek nem emlékeztetnek rá. Az üzemi hangulatot is csak belül érzi az ember.

Asztala mögött ül, párnázatlan széken. Délelőtt tíz körül jár, előre megbeszélt időpontban találkozunk. Rágyújt. Ez a nyolcadik, vagy tizedik cigaretta? Mindegy. Abban sem egészen biztos, hogy tizedik, vagy a tizenkettedik „ügyfele” vagyok ma már. Az előjegyzési naptár rovátkájában áthúzott egy nevet. A helyébe iktatta be ezt a beszélgetést.

— Hol volt, mit csinált Ön 1945-ben?

— Kezdjük talán negyvennéggyel. Én ugyanis Jászladányban éltem anyámmal és húgommal. Mi már 1944 végén felszabadultunk. Előbb, és mégis az utolsó pillanatban. Apámat még 1941-ben bevonultatták munkaszolgálatra. Megjárta Kárpátukrajnát, Erdélyt, s véletlenül éppen azon a napon tért vissza hozzánk, amikor Szálasi átvette a hatalmat. Apám még aznap megszökött, s ettől kezdve Jászladány felszabadításáig a boldogházi tanyákon rejtőzködött. Iszonyatos napokat éltünk át. Állandó rettegésben teltek a napok, vajon mikor jönnek értünk? Aztán november 12-én, a felszabadító csapatok „előőrseként” betoppant apánk. Az utolsó pillanatban.

— Személy szerint Önnek, mit jelentett a felszabadulás?

— Apámat üldözték, tehát az egész családunk sorsa múlt azon a pillanaton. Ha akkor nem jönnek az oroszok, nem tudom, mi lett volna velünk. Nekünk tehát az életet jelentette a felszabadulás.

— S miként alakult az élete azután?

— Húszéves lány voltam, a gyerekkoromra, ifjúságomra nem nagyon érdemes az időt pocsékolni. A falu határaival véget ért minden, túl sokra nem készülhettem. Ha úgy marad a világ, maradtam volna én is a faluban. Így azonban megnyíltak előttem a kapuk, s egészen másként alakult az életem. A felszabadulást követő napokban mindjárt nem alakult meg a pártszervezet a faluban, mert hadműveleti térség lévén, néhány hétre kiürítették Jászladányt. Ott állomásozott a szovjet katonai parancsnokság. Utána azonban megjelentek a pártszervezők, köztük apám is. Év végéig otthon maradtam, 1945-ben pedig már kineveztek járási párttitkárnak Kunszentmártonba. Huszonhárom falum volt, meg egy biciklim. A többit a képzeletére bízom. Az éjjelek és nappalok egybefolytak, így készültünk az első választásokra. Semmi nem számított, mert huszonegy éves voltam, égtem a vágytól, hogy dolgozhassak. Két év múlva pártiskolára küldtek. Amikor az befejeződött, közölték velem, hogy az ország másik felében, Vas megyében fogok dolgozni. Nem volt tehát véletlen, hogy ide jöttem. Komócsin elvtárséknak — ő volt akkor a megyei első titkár — agitproposra volt szükségük ...

56