Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Három évtized
Hagyom beszélni. Hadd mondja azt, amit akar. Hallgatom a lópatkolások történetét, meg a kaszakancsó faragásét. S kimondatlanul is az derül ki, amit szeretnék: az ilyen ember nem kallódhat el! Az általunk teremtett világban ezek az emberek megtalálják a nekik kiszabott helyet. Korábban tanácselnök volt, most két falu egyesült gazdaságának a vezetője. Tsz-elnök. A hajdani ezermester most két falu javára töpreng, teszi a dolgát. — Huszonnyolc éves voltam, amikor tanácselnökké választottak. Az ötvenes évek elején ... Nem tesz hozzá semmit, tudja, hogy ezzel így is sokat mondott. Ha semmit nem tudnék róla, csak azt, hogy tanácselnökként élt, dolgozott itt azokban az években, s népszerűségén nem esett csorba, akkor is felfigyelnék rá. Ilyeneket mond: — Abban az időben is azon voltam, hogy rendben menjenek a dolgok. Az volt az elvem, hogy a vezetőnek soha nem szabad pánikba esnie. Megfelelő higgadtsággal, megfontoltsággal a lehető legjobb megoldást kell választania. A három és fél ezer holdas gazdaság nagy felelősség. Képzettség nélkül még a született tehetség sem boldogulna. Ezért iratkozott be felsőbb iskolára, s tanult együtt technikus fiával. A faluban nem ő volt az egyetlen, de hogy példát mutatott, az biztos. Valamiféle zászló szerepet vállalt, elkötelezettséget, amely ifjú korától máig tart. És nem beszédekkel, hanem tettekkel ragadja magával, akikkel együtt nőtt fel a Hegyháton. — Miben látja a felszabadulás lényegét? — Abban, hogy szinte korlátlan lehetőségekhez jutott a magamfajta ember. — S tudnak-e élni ezzel a lehetőséggel? — Az már más kérdés. Nekem tíz éve van már autóm, de még nem jártam vele a Balatonon. A feleségemmel még nem töltöttünk el két hetet pihenéssel. — Jól van ez így? — Nincs jól. A máról fogalmazott ítéleteiben is megkap a különlegesség, az a mély igazság, amit másképpen is meg lehetne fogalmazni, de szebben aligha. — Megy az úton valaki, egy kőben elüti a lábát. Mit csinál? Jelentést tesz valahová. Átkozódik, bűnbakot keres, felelőst a kő miatt. Ezt teszi, ahelyett, hogy eltenné a követ az útból, nehogy más is megüsse vele a lábát... Régen, ha valaki házat akart, nekilátott takarékoskodni, mindent föltett arra az egyre, s elérte célját. Ma ezt a házat készen szeretné kapni valakitől. Egy kicsit eiké- nyelmesedtünk. Jönnek a nagy szavak: „ki a felelős”, „miért pont én?”, „ki veszi vállaira az én gondjaimat?” és így tovább. Az egyéni problémák is lassan mind társadalmi üggyé válnak. Néha már úgy tűnik, külön gondot okoz észrevétetni az emberekkel azt, ami van. Ülök az asztalánál, ismerkedem az életével s nagyon jól érzem magamat. A hangja semmit nem változik, amikor felsőfokú technikumba járó fiáról, vagy a tsz előmeneteléről beszél. Mindegyiket egyformán fontosnak és a magáénak érzi. Az önmagában mindent tisztázott ember felelősségével és szelídségével inti le asszonyát, amikor az közéleti elfoglaltságai miatt opponálni próbál. „Valakinek tenni kell!” Majd eljön az ideje annak is, hogy több idő jut pihenésre, szórakozásra. 55
