Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám - SZEMLE - Seres József: Aczél Géza: Másnapos freskó

Aczél Géza: Másnapos freskó

Aczél Géza a kötet fülszövegében olvasható vallomása szerint ahhoz a nemzedékhez tartozik, „amely egyformán örökölte a kételyeket és a reményt”, s mint fiatal, de mindenesetre első kötetes költő, „nagykorúságért”, a fiatal nemzedék meghallgatásáért perel. Sőt, most már a kiadó szavait idézve: „a tartalmukat vesztett szavak újrafogalmazásáért, semmibe foszlott ideálok újra megtalálásáért, a hasznos cselekvésért.”

A program szép, de a versek olvasásakor úgy érezzük, hogy valami kapaszkodó után kellene nézni. Valami nézőpont után, amely szerint elrendezhetnénk, s kiemelhetnénk jellemző vonásait. Nem a versek sokrétűsége, gazdagsága vagy újdonsága ösztökél erre, hanem éppen a sok-sok bizonytalanság, tapoga tódzó próbálkozás, kísérletezés, amelyet Aczél Géza verseiben érezhetünk. Mert sajnos, a költő önvallomása és a kiadó tömör jellemzése is csak növeli a kötet problematikusságát.

A költő által említett kétely, remény és a „nagykorúságért” való harc közül inkább csak a kétely az, amelyre minduntalan rábukkanhatunk ebben a kötetben, súlyosbítva a kiábrándultsággal: „Sok éjszakánk után / kifekszünk hiányunk / cserepes udvarára” —■ írja a Hinta című versében, majd mindjárt a soron következőben, a családi tűzhely boldogsága helyett ez a kép formálódik benne: „csapzottain nézzük egymást /nincs örömünk csak a másik szomorúsága.”

Ügy tűnik, hogy Aczél Géza valóiban kiábrándult, szomorú reménykedéssel nézi a világot. Nagy vonalakban ismerve egyéni helyzetét, nem lehet kétséges, hogy ez a szemlélet nem egyéni életéből, hanem abból a sok visszásságból fakad, amelyet maga körül s a nagyvilágban lát. Egyetértünk vele, amikor a „behívókkal tapétázott” huszadik századról ír szatirikus, keserű gúnyverset (Tarackok és galambok), vagy a pénz feltámadt mindenhatóságát ostorozza nagy hevülettel (Bankók feltámadása), de nem érthetünk egyet a reménytelenség gyakran már cinikusnak ható képeivel, amelyek ott kísértenek végig a követben. Legkézenfekvőbb példa tán erre a címadó vers, a Másnapos freskó, és a közvetlen utána következő Halak országa. Az előbbiben a képek víziószerű semmibehulló hullámzása a várost mint érthetetlen szörnyeteget idézik, ahol a „holdfény irányába feküsznefc fel a viperák / féldecik ütnek szét fakó pocsolyákon”, és .ahol csak „reményekért üzen a szél is”. A Halak országa című versben a kép talán még kilátástialanabbá válik. Valami foszló, nyálkás, elvesző hangulat formálódik ki már az első részben a partra vetett halak „kékülő” uszonyával, míg végül az elfoszló halak „összemosódnak” s „műköveken ásít a holnapi magány”.

Nem akarom azt mondani, hogy a költő nem nézheti az életet, a valóságot fonákjáról, nem adhat elriasztó képeket, de úgy általánosítani, mintha ez volna a lényeg, a mi világunkban nem lehet igaz, és nem lehet a költő jövőért perlő szándékának alapszemlélete. Márpedig itt többé-kevésbé erről van szó. Aczél Géza vallja például egy-két mondatában a szocializmust, de ezek a mondatok eltörpülnek, jelentéktelenekké válnak szenvedélyesen festett negatív képei mellett.

Nem kapunk ugyan vigasztaló képet akkor sem, ha ciklusonként vizsgáljuk a kötetet, mégis úgy hiszem, hogy így jobban megragadhatók a pozitív je570