Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 6. szám - SZEMLE - Laczkó Andráős: "Együtt elfogyhatatlanul" (Simon István: Rapszódia az időről)
nak sajátos összefüggését világítja meg, amikor a haza-nemzet-osztály szűkülő fogalmaival kapcsolja egybe őket. A négyrészes ciklusban az idő a közölt gondolatok mögött tűnik föl. Ezekben a szonettekben a kapott biztatás még fontosabb a múlandóságnál. A Rapszódia az időről nem a szonett kimért harmóniáját kívánná. Simon éppen azért alkalmazta ezt a formát, mert ciklusában a kín- zó-gondolatelleratéteken, érzelmi hullámvölgyeken való túljutás eredményét tette közzé. (Jeszenyini rémület) A Segédmunkás a körúton című fejeződik be ezzel a jelzős szerkezettel. Miért? Szer- gej Jeszenyin — önéletrajzában maga írta — mindent, amit átélt „paraszti lélekkel” fogadott. A változásokat, az élet gyorsulását, a faluról városra kerülést. Idegennek érezte magát a városban. Tele volt aggodalommal, hogy gyermekkori világa, a szépség, hamvasság — halálra van ítélve. Félt, hogy ezzel elveszít valamit, ami életének része, megrémült a gondolattól, hogy nem látja többé szülőföldjét, amint például Ryen gyönyörűt sose kaptam című versében írta: Tudom azt is; mindkettőnkért, szavak és könnyek helyett, akár a halott szeretőért, elhagyva nyüszít az eb. Sose látjuk a régi tanyánkat. (Weöres Sándor fordítása) A lényeg itt: a változás nemcsak gazdagít, hanem szükségképpen szegényebbé tesz a múltnak egy darabjával. Simon eddig sok versében írt már a paraszti életmód változásairól. Segédmunkás a körúton-ban ennek teljes átváltozásáról szól. A verskezdő tagadó felsorolás a jellegzetes paraszti viselet eltűnésére utal. A költő is csak képzeletben aggathatja már ismerőseire a sajátos tárgyakat, ruhadarabokat. Ezeket könnyű levetni, elhagyni, de az évszázados beidegzett mozdulatot nem: Hogy mégis-mégis, istenem, ezer között fölismerem? Látom: nem áll, mint rendesen, a két válla vízszintesen. Azt is lehetne mondani, hogy a költőnél gyakori nosztalgia sikerültebb megnyilatkozása ez a vers, ami nem elégséges indók a kiemelésére. Az utolsó sor viszont az. Visszahat a költeményre, és időben, térben nagyobb perspektívába állítja. Túlzás nélkül írhatjuk: világirodalmi mér- céjűvé teszi. Nemcsak Jeszenyin nevének jelzősített változatával, hanem a tartalommal: a szántásról, legelőről „flaszterre” kerülés kimondásával világméretű gond kapott formát. Oly tökéletes az absztrakció és konkrétság vegyülése, hogy az olvasó azt érzi, bárhol írhatták volna és ugyanakkor sajátosan magyar vers. (Hasonlatok, képek) Simon István költészetében ezeknek az eszközöknek kulcsszerepük van; a valóság és líra ezekkel harmonizál. Legtöbb értékelés szerint kísérletezés, formaújítás nélkül foglalta versbe a természettől kapott tapasztalatot. Az utolsó könyvben viszont azt látjuk, hogy a hasonló és hasonlított viszonya megváltozik. Nem a természeti teszi világossá a civilizált bonyolultságát, hanem megfordítva, a természeti szépséget a munkával készített. Ez is Simon szemléletének változására utal... Vadludak című költeménye a szálló madárcsapat képén alapul. Kifejezi, hogy a költő egynek látta magát olyan közösségben, mely akármelyik tagjának kiválásával „együtt elfogyhatatlanul” tudja folytatni útját! Érv ez a „vak sors” ellen. (Szépirodalmi, 1975) LACZKÖ ANDRÁS 569
