Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám - SZEMLE - Laczkó Andráős: "Együtt elfogyhatatlanul" (Simon István: Rapszódia az időről)

a gyökérből ered, amiről volt szó, a magával hozott világból. Édesanyja mindig hajnaliban kelt, de sohasem töprengett azon, hogy a napkelte előzi meg az estét vagy az alkony a reggelt (Előzés). Nem, mert számára fontosabb volt a dagasztás, a munka. Nem érdekelte a sorrend — élt. Vagyis teljesen relatív az, hogy valóban gyorsul-e az idő. S ekkor már viszonyítási alap kérdése, hogy tényleg rahan-e az élet. Tapasztalatai, emlékei arról győzték meg, hogy a természet, az otthoni egyszerű emberek élnek. Mindenki, azok is, alkiik gyanakvóan tekintenek az időre, vagy nem vesznek tudomást róla, ugyanúgy kiszolgáltatottjai a kiszabott mértéknek. Így az értékelés alapja nem lehet a gyorsulás iránti érzékenység, hanem a tartalom, a végzett munka. A nem órával mért idő tartalma szerteágazó. Az Egy versantológiára tapasztalati ténye, az ötvenhez közeli ámulat indította el a sort, az időt körültapogató versek megírását. S ahogy halad előre, egyre inkább részeire bomlik az, amit addig egységesnek látott. A pusztai béres élete egységes volt, időtlen éltek. Amint a ráció kezdte fölmérni a maga lehetőségeit, amint a nyárvégi fákra tekintve már nemcsak a gyümölcsöt, hanem a nehézkedés törvényének hatásait is észrevette, az idő egyre inkább csapdának tűnt. Ez szükségképpen elindította a gondolati folyamatot, amivel a végtelenből kiszabott — vagyis részeire bomlott — időt értelmessé teheti a költő. A rohanó változással szemben érv a változatlan ős-egész. A Késői hózápor természeti képből táguló gondolatisága arra a megszokásra épül, amit millió év sem változtatott meg, az életnék arra az egységére, amit a sejtek adnak tovább. Lehetetlen nem utalni itt József Attila időfelfogására, pontosabban A Dunánál című költeményére. Nemcsak azért, mert

a szóhasználatban is mutatkozik egyezés; a gondolat is összecseng:

Én úgy vagyok, hogy már százezer

éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem.

(Rapszódiák) Műfajilag ritka irodalmunkban a szenvedélyeknek tágabb teret engedő rapszódia. Oka ennek, hogy a köznapibb érzelmeknek a dal, az ünnepibbeknek pedig az óda hagyományos kifejezési lehetősége. Rapszódiában a formának kevesebb a szerepe, a lényeg az érzelmek minél adekvátabb megfogalmazása. A dalnál az érzelem ritmusát beszorítja a költő a nyelvi ritmusba, hangsúly és rím, esetleg ütem kötöttségeibe. A téli égbolt csillagaira nézve azt írta Simon: „daltalanná hidegült Líra.” Többszörös ellentmondás látszik itt; a dalt megőrizte Simon költészete, és a hidegülés elleniére rapszódiát írt az időről, azt is kötött formában (méghozzá szonettben, amiről több költő nyilatkozott úgy, hogy monoton versforma). A szenvedélyeknek az a hullámzása, a felfokozott érzelmeknek az az áradása, ami például Váci Mihály költeményeire jellemző, Simon rapszódiáiból hiányzik. Miért írt a költő ilyen formában, ha szándéka töprengés, létezéssel kapcsolódó kérdések fölvetése? Egyik kritikus szerint: „Még a halál előtt, maga a költő akarja az egységet. Valameny- nyi időre vonatkozó élményét, a szétesett idő-metaforát a szonett aranybilincsébe kényszeríti” (Kritika, 1975/8.). Csakhogy, e forma akkor is észrevehető volt a Simon-versék között, amikor az idő még egységes volt. Örök körben című ciklusára gondolok (1962), amelyben a történelmi, évszázados távlat tapasztalatait összegzi a költészet és önnön célja reálisabbá tétele érdekében. Balassi, Petőfi és József Attila lírájá568