Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám - SZEMLE - Laczkó Andráős: "Együtt elfogyhatatlanul" (Simon István: Rapszódia az időről)

Majd a Lesencevölgyi tél empíriát háttérbe szorító környezet és tájrajza, meg a Száz iramló nyári sor mutat valamit egyre szűkülő körben a gyökerekből:

s mindég leng terül ugyanaz legbelül a kamasz

ily lázbetegen amíg él s te kísérsz szerelem

idő? Eddig azt láttuk, hogy a tapasztalat és a költészet együtt él, most viszont például az említett Lesencevölgyi tél-ben az empíria és a poétika kontroverziába került. A látvány friss elevenséggel mutatja a tájat, hogy aztán ezt a két sort olvassuk: „de mivel én (fordított szegény Jákob) — a valóságba lefelé sétálok.” A költői szemlélet- és alkotásmód változását érezzük itt meg. A világ dolgainak megítélésében nagyobb szerepet kapott a relativitás, a teremtésiben pedig a szevr- vedés:

Néhány éve, a Szőlő és gesztenye című (1986) kötet idejére gondolok, még Simon számára is az volt az egyik legfontosabb kérdés, hogy merre irányította szülőfaluja és a Sümeg környéki táj? Maga írta egy helyen találó hasonlattal, az irány- mutatás lényege: az örökké meszelő asszonyok szorgalmával menni a füst, a korom, az emberi gyarlóságok ellen, s éppen azzal, hogy felvillant egyszerűségükben is szép, harmonikus emberi pillanatokat. Eddig az út volt az érdeklődés központjában, az utolsó könyvben viszont már az, milyen világot hozott magával az indító környezetből. Egyik nyilatkozatában beszélt arról Simon István, hogy szűkebb hazájában az emberek megőriztek valamit Pannóniából, a magyar középkorból és a későbbi századokból is. A vidék hangulatát, emberi életmódját, lelkivilágát kapta útravalóul a költő, és ennek alapján teremtett olyat, amit — saját szavaival kifejezve — „egy nép a magáénak mondhat”. Maulbertsch sümegi freskóira írt vers kultúrtörténeti tradíciót elevenítő volta így harmonizál az asztalon kiterített vasalniva- lóra mázas bögréből vizet szóró anyai kézzel...

E két távoli motívum egymás mellé kerülése jogossá teszi a kérdést, mit jelentett Simon Istvánnak az

Hogy egybeálljon a dirib-darab, már vérem s velőm a kötőanyag.

A szenvedéllyel vív az értelem á nem kontyosával hősi Dugonics kel-hull naponta,

csak én énvelem; s közben a vérem, ha nem is

csurog, is,

elfogy lassan;

a gond egy életen keresztül szívja észrevételen, mint áldozata torkán a menyét — (Szavakból élet)

(Csapdában) Az élet derekán túljutó költők szükségképpen néznek szembe az idővel. Mert bizonytalanná, megfoghatatlanná válik s ugyanakkor csapdává, cellává, aminek fala korlátot von a lehetőségek elé. Félelmesen felgyorsul, és csaknem mérhetetlenül meglassul. Gyors, mert a megtett út nagy, távoli a gyermekkori kézmozdulat. A feledés, a jelen idő egyre rostálja az emlékeket. Meg kell a költőnek önmaga számára is fogalmazni, hogy mi a fontosabb: a gyorsuló idő, a „múlandóság törvénye” vagy az, ami az időnek értelmet ad, a cselekvés, a tett? A kötet címadó versében egyértelműen írja, hogy az emberi tett s nem az óra, az előrehaladás s nem az időérzet fontos. Simon szemléletének ez a lényege nyilvánvalóan ugyanabból

567