Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám - TANULMÁNY - Nagy Miklós: Jókai érzelmes romantikája

erők öngyilkosságra késztetik a túlérzékeny asszonyt s hű udvarlóját, aki pedig új életet jelenthetne számára.

Az öreg ember nem vén ember (1900) utolsó „képzelt regény”-ének hősnője Stella. Kilátástalan szegénységbe jutva, hálából, tanítvány! rajongásból hozzáment egy nagynevű festőhöz, hogy csakhamar összetalálkozzék időközben híressé lett első szerelmével. E szokványosnak tetsző háromszög jól érzékelteti, milyen buktatók, gyötrő dilemmák várnak a művészpályán elinduló fiatal lányokra.

Eddig a tárgyalást tudatosan a házasságra, férfi és nő kapcsolatára korlátoztuk, figyelmen kívül hagyva a társadalmi környezetet. Pedig a közösség Jókai szerint is éltetni vagy buktatni tud. Buktatja, elfojtja a jobbakat akkor, ha befolyásolható vagy primitív tagjain úrrá lesz a pletyka, megtévesztés, haszonlesés. Így sodródnak a halálba Camilláék, s az Egetvívó asszonyszív Katalinját mindössze kivételes akaratereje (s kivételes új élettársa) képesíti céljainak, tiszta énjének makacs szolgálatára.

Ország-világ házasságtöréssel vádolja Violát is a Börtön virága (1904) lapjain. Ellene bizonyít a férje várfogsága idején született kisfia, s az asszony politikai okokból nem vallhatja be, hogyan enyhült meg a büntetés szigora egyetlen napra a térparancsnok jóindulatából. Viola és anyósa esetéből nem is habozik levonni a keserű igazságot a költő: „A világ mindig csak az asszonyt ítéli el. Amit a férfi tesz, az nem megy bűnrovásra.” A válópert kezdő öntudatos nő bűnösnek számít, annak bocsátanak meg, aki — látszólag engedelmesen

— maga is szeretőt tart a férje mellett. Puszta mellékfigura marad Violához képest a hajdan a válást kierőszakoló, kemény jellemű anyós. Felismerte az aggastyán Jókai az efféle magyar Nórák és Alvingnék igazát, de palettáján hiányoztak a színek ábrázolásukra. Egyszerűbb, magától értetődőbb volt számára Viola jellemének kibontása. Az a közvéleménnyel került ellentétbe, nem a családi élet hagyományos rendjével.

Korántsem napsugaras az említett regények többségének befejezése, kivált ha összevetjük őket a Nábobbal, Kárpáthy Zoltánnal, a fiatalkor termésével. Gyász és bánat vár Tisza Ilonára, Natáliára, A gazdag szegények mágnásnőjére, mert férjüket eléri a nemezis, pályájuk véget ér. Együtt jár így a komorság a költői igazságszolgáltatás érvényesülésével. Viola meg Ungvári Katalin életéből lépten-nyomon keserű tanulságot meríthet az olvasó a kor társadalmára nézve, ám kiengesztel a zárórész. Győz a Jó, az egyház, a közvélemény igazságot szolgáltat a meghurcolt feleségnek. Épp az efféle feloldás, jórafordulás feltűnő hiánya jellemzi a Tégy jót cselekményét. A főszereplők tudják, hogy az ellenük forduló látszatot az ellenzéki pártszenvedély brutális kegyetlenséggel fogja kizsákmányolni. „A pártok harcában szabad mérgezett golyókkal lőni” — hangzik a képviselő kétségbeesett felismerése. Ezeknek az ártatlan, naivul jóhiszemű embereknek az öngyilkosságon kívül nincs más kiütjük — ezt is választják. Ám zavartalanul tovább él a halálba kergetőjük, Maritorisz Zeno. S ezzel visszatértünk az első novelláskötet, a Vadon virágai sötét és lázító pesszimizmusához, hiszen ott két-három elbeszélés is meghirdette a bűn diadalát, a jószándékúak vereségét. A francia romantikában formálódott ki az effajta ,,unhappy-ending”, nagyhatású elterjesztői az idősebb Dumas meg Victor Hugo voltak, s élt vele Petőfi is A hóhér kötelében, a Felhők ciklusról nem is beszélve.

Vajon milyen irodalmi áramlat hatására született meg a méltatlanul szenvedő nők portrésorozata? Nem nehéz felismerni rajtuk a romantikus vonásokat

— pl. az imént említett disszonanciát, „zűrhang”-ot — ám nevezhetjük-e őket

549