Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Bertalan Lajos: Háztáji ősz egy pillanatra

Apám szerint csak azért nincs minden második udvarban Zsiguli vagy Skoda, mert némelyik udvarból az esztendő legnagyobb részében nem lehet kijárni. Ez persze egy kis túlzás, de a mi utcasorunkon, a Petőfi nevére keresztelt egykori Új soron („új” volt 1926-ban, amikor még csak a mi házunk és még két tömésfalú vályogház állt benne!) valóban ez a helyzet. Azaz, itt is változott. A Takácsék házát még a tavasszal kezdték átépíteni, s hoztak is • oda annyi kavicsot, hogy a halom lassú szétterülése nyomán a fél úttest „szilárd” alapokat kapott — szerencsére éppen a sor legmélyebb pontján, ahol „normális körülmények között” minden eső után s a tavaszi olvadáskor is széles tócsa támad. Elképzelhető, hogy ezt a véletlen jött kavicsozást tervszerű útjavítás követi, s legközelebb, mondjuk, jövő ősszel már nyirkos időben is végiggurulhatunk az utcán apám házáig, a szélső házig.

Mindezt persze könnyebb elképzelni, mint végrehajtani. Igaz, hogy viszonylag egyszerű volna: jóval rövidebb, keskenyebb, mint az Alsó utca, amelynek szélessége bármely nagyvárosunk kőrútjával, sugárútjával vetekedhetne, csakhogy az Alsó utca egyike a legfontosabb gazdasági útvonalaknak, a tsz legjobb földjeihez vezet, az egykori Kökényesbe, Zsidó-tagra, a Kenderes-tó felé, másrészt az utcában lakik a falu lakosságának legalább egyharmada. S még egy előny az Űj sorral szemben: ez az útvonal a központból ágazik ki, mint az ugyancsak széles Tó utca, vagy a falut átszelő betonút Kis utcai szakasza. Az Üj sor pedig... Egyik végén a Kis utcai elágazásnál a túlsó oldalon nyárfás, akácás ligetében a magányos, a faluból, utcasorból kitaszított cigányviskó árválkodik. A másik vége pedig házunk mögött az iskolakertre, a kert pedig a Lenzsér-tag melletti mélyrevágott, széttaposott útra „támaszkodik”.

S még valami. A tanácselnököt, ha maradt volna évtizedek óta megtartott hivatalában, még csak kérhették volna az Űj soriak, segítse őket, hiszen apja, szülőháza ugyancsak odavalósi. (Második szomszédunk.) Csakhogy az ilyen közhivatal sem mindig életfogytiglanra szól, mint az ő esete is bizonyság rá, ezért csak a remény marad az útjavulásra.

— o —

Nagy Pál Imre lovasfogatának persze ilyenkor, őszi latyakkal sem akadály végigzötyögni a soron. Apám, ahogy kinéz az ablakon, már emelkedik is, fogja a rojtos bőrsapkát, bekecskabátot, megy az Imrével ki a háztájira, földobják azt a kis maradék répát, amit már eladott ugyan, csak éppen le kell mérni és házhoz szállítani. S most még indulás előtt egy pohár bort megisznak, azzal jobban megy a dolog — mondja. Jön majd hamarosan, addig melegítsük az ebédet.

A kertből, ahogy elnézem, betakarodott az utolsó termény, vetemény is. A krumpli elvermelve, a petrezselyem homokba rakva, sárgarépa is, a zellert most szedte föl, az még az istállóban a farakás mellé halomba téve. (Az istállóból hat vagy hét éve múlt ki az utolsó állat, az ólból, amit már szét is szedett apám, három vagy négy esztendeje.) A jászolban ott a sok szép sütőtök, alatta a csöveskukorica. A színben fönn a gerendán ismét megszaporodtak a fonott kukoricakoszorúk, körben még a maradék csuhélevél, ami nem került föl a padlásra s félig el is borítja a régi lovaskocsit (a hitelesség kedvéért hadd tegyem hozzá, hogy Vidám lovunk végelgyengülésben történt „elhalálozása” után, ló híján, tehenek számára átalakítva szekérként folytatta földi pályafutását ez a derék jármű).

539