Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 6. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)
ha beteg ember írta volna. Majdnem csak a férgeket lehetett elolvasni, meg azt, hogy maradni akar. Összetelefonáltuk egymást és rohantunk. Tessék választani, kinél tölti a telet. Nagyon-nagyon szégyelltem magam, de meg is könnyebbültem. Nem kellett volna elhinnem a pletykát. Igaz, Berki szomszéd tényleg említette Rozikának, hogy nem lenne rossz, ha eltartással megkaphatná a házamat, de azt csak ő gondolta így. Nem is akartam elsorolni, mit álltam ki az elmúlt hetekben, de kiforogta a beszéd. Azt mondták, soha semmit el nem döntenek nélkülem. Mindig minden úgy történik, ahogy én azt a legjobbnak látom. Már ne haragudjatok, kértem őket. Higgyétek el, a magányos embernek még a gondolatai is elromlanák. De tudom én már ezután, mihez tartsam magam. Elmondták, mit terveitek ki az úton. Kicseréltetik a rossz konyhaajtót meg a kisszoba ablakát. A gangot felkövezik ők maguk. A házat bepucoltatják, hogy ne legyen gond a meszeléssel. A kisszoba hátsó falát, gerendával kellett megtámasztani, mert féltem, hogy kidől, téglafalra cseréltetik. A kutat átalakítják szívó-nyomóra. Kapok jövőre hűtőszekrényt. A szobát felpadlóztatják, és beállítanak egy televíziót. Nem akartam elvenni a kedvüket, hiszen én is örülnék, ha sikerülne, de miből? Hol van annyi pénz, gyerekeim? Nem telne ez ki 100 ezer forintból se. Eladjuk 25 ezerért a bányai földet, a többit meghozza a háztáji. Tudtok ti számolni? Az idén 13 mázsa kukorica jutott nekem, 170-et adtak mázsájáért. Cirkot vetünk bele meg bokorbabot, és virágmagot termesztünk. Jártok kapálni 300—400 kilométerről? Beosztjuk egymás között a munkát, segítenek a családok is. Köszönöm szépen, mindig jó gyerekeim voltatok. Majd beszélünk még róla A tél éppen elég lesz rá, hogy végiggondoljam. Itthon akar maradni, édesanyám? A végén összetett kézzel kellett könyörögnöm. Értsétek meg, hogy itthon szeretnék maradni. Megvan a kis élelmem, ruhám, tűzrevalóm. Az egészségem is tűrhető, majd okosan gyógyszerezem magam. Van, aki bevásároljon. A doktor úr hívás nélkül is benéz, amikor erre jár. Ezt a telet még itthon szeretném tölteni, hiszen előfordulhat, hogy a későbbiekben akkor se maradhatnék, ha akarnám. A partig engedjen el, édesanyám. Játszani, biciklizni, sétálni. Aki átmegy a parton, elvész a szemem elöl, és ő sem láthat engem. Jó, de csak a partig. Ott állnak meg utoljára, integetni, ha így elbúcsúzunk. Már nem látok el a dombtetőre, de érzem, mikor fordulnak felém harmadjára. Most hogy elmentek, mégis jól kivehetem az alakjukat. A fiam állt középen, jobbról a húga, balról a nénje. Az idősebbik lányom a zsebkendőjével, a fiam a sapkájával, a húguk a kesztyűjével integetett, de nem a partról. Korábban álltak meg először, előbb fordultak vissza utoljára. Mintha azt akarnák elhitetni velem, hogy nem változott sem a szem, sem a kéz, sem a szív. Lám, a régi helyről intenek, éltünk máig, élünk ezután. Az időt nem lehet becsapni. Vasárnap jöttek meg külföldről a doktor úrék, hétfő délután ötkor a váróban ültünk az urammal. Kalapját a fogasra akasztotta, kabátját a vállára vetette. Előkészült. Elgondolkozónak láttam. Egyedüli férfi volt az asszonyok között. Fél hatkor nyílt a rendelő ajtaja, szólították. Volt-e sárgaságban, András bácsi? Nem tudok róla, doktor úr. Hát maláriás volt-e? Tényleges katona koromban egy éven át háromnaponként rázott a hideg. Azt mondta a katonaorvos, 523
