Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 6. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)
váltóláz. Hát ha ez az?... Vérhashan feküdt? Tizennégy őszén kórházba kerültem vele. A kolerát nem kapta meg? Csodálatos, hallja, de nem. Pedig ébredtem úgy Lengyelországban, hogy két ember maradt halva mellettem. Hullottunk, mint a legyek. Még milyen betegségei voltak? A fogságban tüdőgyulladás, hastífusz, fejtífusz. Egyikből ki sem gyógyultam, estem a másikba. Hát azután? Nem értettem doktor úr. Amikor leszerelt, nem volt beteg? Azonnal nem. Később, a huszas években három esztendőben is tüdőgyulladásom volt. Mi volt a harmincas években? Nem fáj itt? Nem. Mit kérdezett a doktor úr? Hogy voltál-e beteg a harmincas években, mondtam. Az elején nem. A végén összeestem. Mentünk Láposra kapálni, útközben elszédültem. Mi baja volt ekkor? Én nem tudom doktor úr. Valami bélhurut féle, amitől teljesen elgyengültem. Földes doktor úr volt nála. Azt mondta, kiszáradt. Szódavizet rendelt meg éretlen savanyúálmát, szóltam közbe. Húzza be a hasát. Ügy. Eressze el az izmait. Na most figyeljen! Amikor érzi, hogy fáj, azonnal szóljon! Na? Mért nem szólt? Nem fájt, doktor úr. Volt-e még valami? A negyvenes évék elején, amikor éjjeliőr voltam a téglagyárnál. Kihűltek a csontjaim. Mondtam az akkori doktor úrnak, utaljon kórházba. Azt mondta, ő nem utalhat engem kórházba, mert abból baja lehet. Zsidó volt a felesége, nagyon kellett vigyázniuk. Kenőcsöt írt fel, de nem használt. Amikor teljesen leestem lábról, a feleségem ment el hozzá. Megint azt mondta, ő nem utalhat, csak a vörösegyházi főorvos. Szalmát raktak a kocsiderékba, fölfektettek, mert nem bírtam én még a lábamat se mozdítani. Vörösegyházán a kocsihoz jött ki a főorvos. Megnézett, csak úgy szemmel, és egyből megírta a beutalót. Két hónapig voltam kórházban, de igazán mondom, szépen, rendbehoztak Öltözzön fel, András bácsi! Utána vagy 15 évig nem volt nagyobb bajom. Ha ez a tüdőgyulladás nem ér, mondhatnám, végig nem. Egy kis köhögés, vagy néha szúrt a hátam, de a vizes ruha meggyógyította. Na meg a lábam az utóbbi öt évben. Zsibbad. Néha nem is érzem. És fulladok. Fölsegítettem a kabátját, vártunk, amíg az orvos megírja a beutalót a kórházi vizsgálatra. Ha végeztek, hozzák be a leletet. Megyünk a reggeli busszal a kórházba, mondtam az uramnak. Mit talált? kérdezte egy kis hallgatás után. Még semmit. De meglehet, jobb lenne, ha sehova se mennénk. Az öreg Hovánra gondoltam. Felvágták, aztán visszavarrták anélkül, hogy hozzányúltak volna. A végén még találnak valamit. Azért találnak, mert van, nem azért, mert keresik. Ebben a korban! Keményen kitartott a vizsgálatok alatt. Sétált a váróban, nézelődött vagy ült türelmesen, amíg rákerült a sor. A vérvételre olyan sokáig kellett várnunk, hogy nem értük el a tizenegyórás autóbuszt. Nem akarsz meginni egy pohár valamit? Azt mondta, maradjunk a megállónál. Nem éri meg az az ital, hogy olyan messzire elmenjünk érte. Nem evett aznap, indultam a boltba. Elég lesz, ha két kiflit veszel, szólt utánam. Arra gondoltam, nem tudja elrágni szárazon a kiflit, teasüteményt kértem. Nem vásároltam okosan, száraz volt. az is. Négy darabra törtem néhányat, hogy könnyebben boldoguljon vele. Három darab után azt mondta, elég. Majd, ha hazaérünk, eszik ebédet. Megmaradt a nagy zacskó sütemény, nekem se kellett. Míg várakoztunk, néztük a közelben épülő kórházat, dicsértem, hogy idős ember létére milyen fegyelmezetten viselkedett. 524
