Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 6. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)
lehet ebben a nagy csöndességben kakas? Aztán még egy kukorékolás. Mintha az erdészház padlásáról jönne a hang. A harmadik kukorékolás után jött ám a golyó is, de nagyon. Félig voltunk beásva, amikor balról hatalmas hurrá hallatszott. Ahogy a tisztáson túli erdőből megindultak felénk az oroszok, elsötétedett tőlük a rét. Lőttünk kapkodva, szinte célzás nélkül, erre visszahúzódtak. Mintha a szél vitte volna be őket az erdőbe, öten vagy hatan maradtak fekve a réten. Lőttünk utánuk, ők még jobban felénk. Egyszer csak szól valaki, hogy Klimaj káplár megsebesült. Odanézek, csupa vér az arca. Szétlőtték a puskája agyát az oroszok. De akkor már kiabálnak ám, visszavonulás! Túlerővel állunk szemben. Száz méterre tőlünk az erdő széle, mögötte búzatarló, utána a falu. A tarló és a falu közötti ingoványon át, egyetlen keskeny út vezet. Ahogy az erdőből kiérünk, látjuk ám, előttünk fut a zenekar, élén a doboslóval, a tarló meg tele szétdobált trombitákkal. Fölkaptam egy nagydudát, de mindjárt el is dobtam. Nagyon verte az inamat. Miért? A muzsikus őrmester eldobta, én meg cipeljem? Amikor a falu széléről visszanéztem, csillogott a tarló a sok trombitától, és két géppuskásló épp akkor fulladt bele a mocsárba. Nem vette észre a lovász a veszélyt, mert a föld szépen be volt gyepesedve. Néhányan megpróbálták ki húzni őket, de menten derékig csúsztak a latyakba. Ott süllyedtek el keserves nyerítés közben a katonák szeme láttára. Ha ekkor üldözésre szánják el magukat az oroszok, valamennyiünket elfognak. A faluba beérve hallottuk, hogy főhadnagy úr König meghalt. Pápaszemes ember volt, nem tudott magyarul. Az erdészháznál látták utoljára. Pisztoly volt a kezében, de már nem lőtt. Térdelt szépen nekidőlve a falnak. Nem a fejébe kapta a golyót, akkor elborult volna. Megsebesült az őrnagy úr is. Veszekedett ránk nagyon, mintha mi tehetnénk róla, hogy golyót kapott. Nem emlékszem, hogy közülünk valaki meghalt vagy Klimajon kívül megsebesült volna. Jó takarásban voltunk egy vizesárokban. Ahogy keresgéljük össze egymást, akkor vesszük észre, hogy kapitány úr Herschan nincs köztünk. A többi tiszt bent volt már a faluban, de a kapitány urat sehol nem láttuk. Sajnálkoztunk, mert őt szerettük legjobban a tisztek közül. Ezredesek, őrnagyok jöttek, mentek tanácstalanul, nem tudták, mit kellene csinálni. Végül az lett a döntés, hogy a faluban alszunk. Őrszemek vigyáztak körül ötösével. Aludtunk is, nem is, volt aki le sem feküdt. Bosszankodtunk a tisztekre, amért nem tudnak jó parancsot adni, pedig olyan nagy méltóságban éltek a háború előtt. Aztán meg sajnáltuk is őket. Reggel látjuk ám, két ember jön a tarlón a trombiták közt, ingben, gatyában, mezítláb. A kis Nyíri volt az egyik, a lovász. A nagy zűrzavarban az oroszok felé menekültek. Nem lett semmi bajuk, csak levetkőztették és visszakergették őket. Nagyokat nevettünk rajtuk. Ekkor mondták meg a falusiak, hogy az oroszok már egy hónapja ott vannak beásva az erdőben. Nyikorog egy szekér, halljuk jobbról is balról is, éljen kapitány úr Herschan. Két szürke ló hozta. Az állkapcsa volt átlőve, akkorára dagadt már ekkor a feje, mint egy bődön. Ahogy odaszaladtunk hozzá, mosolygott azzal a nagy fejével, és mindenkivel kezelt. Kezelt velem is. Ezredes úr jött oda hozzá a térképpel, kapitány úr Herschan egy hosszú piros ceruzával mutatta, erre meg erre kell menni. Aztán elvitte a két szürke. Volt elég sok üztközetben részem, de az elsőre meg utolsóra emlékszem a legjobban, mert később már rumot osztottak támadás előtt. Az utolsó, 15 nyarán, nem tartott sokáig. Futottunk előre egy krumpliföldön, amikor váratlanul 520
