Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 6. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)
ga is, maga is ott. Negyvenkilencig jutott a számolással, már örültem, maradhatok a jó helyen, amikor nézelődni kezdett. Csak nem engem keres? Félig fönn volt a kezem, amikor felém fordult. Na igen, maga is. Napfölgyütt tájban beszálltunk két motorcsónakba. A két uszályt a 4 le- ponyvázott várrombolóval, a tüzérekkel meg a lőszerekkel egy harmadik motorcsónak vontatta. Akkora mint egy sütőteknő. Csak bámultam, hogy bírja el ez a kicsi azt a nagyot. A motorcsónakokat tengerészek, az uszályokat pionírok kormányozták. Egészen a szélében mentünk a Dunának. Kerülgettük a gyökereket, a fákat, a partomlásokat, amikor azt mondja a tengerész, feküdjenek le emberek a csónak fenekére. Ott magaslott fölöttünk egészen közel a hegy, kézifegyverrel is a szívünkbe találhattak volna. Na, gondoltam, aki meggyün, urának, aki marad, kutyának. Ügy bujkált az a csónak a partomladékok közt, mint a pocok. Szakadt a víz a tengerészekről, de ügyesen átlopakodtak velünk az ágon. Fák, bokrok nőtték be sűrűn a szigetet, alig lehetett járni a szederindától. Még nem is álltak az ágyúk, talán 600 méterre tőlünk füttyentett, aztán búgni kezdett egy cséplőgép a hegyoldalban. Jól látszott, ahogy füstöl a kazán. Közelebb, talán 150 méterre tőlünk szürke ló legelt egy szekér mellett, A szekértől megindult felénk egy asszony fehér blúzban, piros kötényben. Rövid- nyelű gereblyét hozott a vállán. Célozni kezd az egyik ágyú, bumm! Amikor eloszlott a füst, a tüzérek nagy nevetést csaptak örömükben. Sikerült egyből szétlőniük a gőzgépet. Az asszony megfenyegetett bennünket a gereblyével, és elindult a cséplőgép irányába. Kapkodtunk néhány marék szedret, és bemásztunk a fedett dekungba. Egész nap szólt a 4 ágyú, de feszt. Lőtték Belgrádot. A mi dolgunk az lett volna, hogy védjük az ágyukat. Ha mozgást észlelnek, lőni, mondta a százados úr. Ekkor láttuk, milyen kutya helyre hozott bennünket. A belgrádi hegyekből jól be lehetett látni azt a talán 6 holdnyi szigetet, ha fölfedeznek, élő ember olt nem marad. Ezért lettünk hát önkéntesek? Egész idő alatt egyetlen szerb gránát csapódott be mellettünk a vízbe, de az se robbant. Délután 4-kor jött a hír, hogy a mieink, nem nagy veszteséggel, Zimony- nál átkeltek a Dunán. Visszapakoltunk az uszályokra, bevonultunk. Másnap vagy harmadnap újra alarm! Megyünk Oroszországba. Miért megyünk? Megtámadott a muszka? Mi támadunk? Vittek. Ezerkilencszáztizennégy, augusztus 24-én kerültünk először ütközetbe. Szép vasárnap reggel volt, éppen kelt a nap. Ahogy ott főzzük a csajkában a krumplit, mert enni nem adtak ám, meglátjuk a 6. ulánert, Ferenc Fer- dinánd kedves huszárjait. Egyforma sárga telivéreken jöttek utánunk, de nagyon kókadtan. Egyiknek a feje, másiknak a keze bekötve, mint aki ütközetbő1 érkezik. Megörültünk, hiszen addig azt sem tudtuk, hogy merre a front. Két század találomra ásta be magát, a tiszt urak meg csak gyülekeztek, nézegették a térképet kevés haszonnal, mert ahhoz jól csak kapitány úr Herschan értett, őt a vezérkartól helyezték hozzánk. Kérdi az ulánerektől, merre vannak az oroszok? Hátraarcot vezényeltek, mert a hátunk nézett az ellenség felé. Erdőben álltunk, domboldalban. Előttünk a völgyben egy tisztás, azon egy kihalt erdészház. Kaszáló volt körülötte meg néhány szénaboglya. Ekkorra valahonnan odakeveredett egy zenekar. Csehek, ötvenkét ember meg egy sárga dobosló. Álldogáltak a nagy rézdudákkal, mind nagy bajuszú ember. Rogatin irányában, nyolc kilométerre tőlünk felmorajlott valami. Nézzük az erdészházat. Semmi mozgás, de valahol megszólal egy kakas. Hol 519
