Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)

a kútcsinálásíból, nénje. Márton temetésre megy. Táviratot kapott Pestről, meghalt az öccse. Laci? Laci, ha annak hívták a szűcsöt.

Márton László két évvel volt idősebb a fiamnál. Mire az én gyerekem katonasorba került, Laci szakaszvezetőként sebesülési szabadságát töltötte. Negyvenhárom nyarán hetenként többször is megfordult nálunk. Lesoványodott. Az arca ráncos, fekete, a nézése vad. Szilánkot kapott, de úgy láttam én, nem a szilánk az igazi baja. Úgy viselkedett, mintha a kanapén is halál lesne rá. Gyorsan kapta a fejét a legkisebb váratlan mozdulatra. A fogait összeszorította, az arca megfagyott. Nagyon szerette az anyját, de mert legjobban a féltés, a vigyázz magadra kisfiam, hozta ki a béketűrésből, vele is sokszor gorombásko : dott. Az a furcsa, szinte már bolond módra éber arc hosszú hetek múlva változott vissza olyanná, amilyennek megismertük. De két hónap is elmúlt, mire beszélni kezdett a fiamnak a háborúról. Arról, hogy felderítőben volt harmadmagával. Órákig kúsztak a búzatáblában, amikor egy visszavonuló orosz alakulatra leltek. Kimerültén heverésztek, varrtak, tisztálkodtak a katonák a begyö- pesedett vizesárok oldalában. Nyár volt. Meleg nap. Nála golyószóró. A járőr- parancsnok tüzet vezényelt. Eltakarta a tenyerével az arcát, de még így is hallani lehetett, hogyan ropognak a fogai. És most öngyilkos lett. Emberöltővel a háború után.

Jól eltelt a délelőtt, mire elköszönt a sógor, aznap már nem foghattam a meszeléshez. Megyek a kúthoz, hogy behozzam a vödröt, nem látom sehol a macskákat. Cic, cic, hol vagytok? Valahol a közelben nyávog az anya, majdnem a lábamnál. Kerülöm a kutat, ott találom őket a betonkád túlsó oldalán. A kismacska már nem olyan bágyadt, de az anyja egyre csak nyalogatja. Hogy kerültök ti ide? Az előbb még a ház felől voltatok? Az történt, később szememmel is láttam, ahogy haladt körbe az árnyék, az anyamacska a napos helyre cipelte a fiát.

Jó tíz nap múlva jött Márton úr. Új oszlopokat ásott le a kút köré, deszka is került a hulladék javából. Behívtam, ahogy végzett, igyon egy pohár kávét. Tele a falam, a tükröm, az éjjeliszekrényem a családok fényképeivel, amíg a kávé főit, Márton úr azokat nézegette. Kik ezek? Azt a fényképet hozta ki, amelyiken az én fiam és az ő öccse állnák összeölelkezve. Mondom. Sóhajt.

Mindenük megvolt, néni. A felesége is jól keresett. Négyszobás lakás a belvárosban, autó, villa Budaörsön. Gyerekük nem született. Sokszor írta, gyere bátyó, elbeszélgetünk. Mióta nyugdíjban vagyok, többször meglátogattam. Hívtam, gyere öcsém sétáim! Üljünk be egy sörre, de ő még éjjel is dolgozott volna. Se kutyád, se macskád, kinek hajtasz? Ha mégis beültünk egy vendéglőbe, a legártatlanabb politikai viccet is a tenyerének mesélte. Később már nem csak attól félt, hogy kihallgatják. Gyanakodva leste az embereket az utcán. Séta közben hátra-hátm nézett. Beugrott a sötét kapualjba, sarok mögé. hogy megfigyelhesse, ki jön utánunk az estében. A felesége végül rávette, hogy fölvétesse magát annak a kórháznak az idegosztályára, ahol ő dolgozott. Nyugtatták, pihentették. Ha úgy kívánta, sétálhatott a parkban. A kórházi nőnapon javában beszélgetett a társaság, amikor Laci megjelent a színpadon. Kiabálni kezdett, segítsenek, kérem, engem itt meg akarnak ölni. Később mintha meggyógyult volna. Betegállományban volt, de már elvégezte a bevásárlást. Eléje ment a feleségének az utcán. Aztán egyszer elmaradt. Valami háborús film ment a tévében, Laci sehol. A fürdőszobában talált rá Olga. Ülő helyzetben lógott, még remegett az ütőér a nyakán. Mi lehetett az oka?

Mi lehetett az oka. Nem arra neveltük mi őket, hogy kimerült, pihenő em517