Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 1. szám - Kósa Csaba: Ipi-apacs
érkezésük után a táborvezetővel Tomcsányi, s ezért csak egyszer kért repetát. „Méz persze nincs?” — nézett fel a második tányér után. „A hangszálak miatt, ugye?” „Persze, hogy a hangszálak miatt!” Mint az Operaház magánénekesét, Tomcsányit kellő módon tisztelték a különböző összetételű táborokban, s ez a megbecsülés csak fokozódott, amikor közölte — rendületlenül —, hogy éppen két esztendeje utasította vissza a Milánói Scala fölöttébb előnyös, ám fárasztó feltételeket tartalmazó ajánlatát. És az a piszkos anyagi háttér, ami azoknál van, arról jobb említést sem tenni! — A budi. ..? Tudod ... Tomcsányi visszacsuklott az álomba; felpúposodó hasa fújtatóként pumpálta az étel- és italfelhőket. A függönyt besurranó éjszakai áramlat hajtotta. — Nem keresed őket? — Egymás mellett ülnek már, szorosan, az utolsó padban; kezük sután az ölükben. — A pajtában bújnak, a szénában ... — Tudom. Mindig oda bújnak. Felettük merengő foltokban a világ térképe: kocsonyás, kék derengésben Amerika sonka-alakú pacája, odébb Európa megtépett köntöse. Locsogó habok futnak a fodros partokra, sós szél száraz keserűsége csiklandozza a torkukat. — Ha akarod, mesélek az óceánról... — A szigetről is? — Arról is. Az egyik félcipő a talpa alá tévedt. Féltérdre ereszkedett, kezét előre-hátra csúsztatta a padlón. Hirtelen megborsozott, az ágy alatt bojtos, szőrös testet tapintott. Sokára ismerte meg: Tomcsányi pepita, bélelt mamusza, a legnagyobb hőségben is magával hordozza. „A hangszalagok, kérem, alulról is felfázhatnak!” A magyarázat az énekes torokvédelmi intézkedéseiről, természetesen a ma esti közönségnek sem maradhatott el. Tomcsányi egyébként is jóval többet beszél, mint énekel, sőt a mostani úton végképp egyetlen dalnál kötött ki. Úgy konstruálta a műsort, hogy ideje se maradjon többre: előre küldte a Furulyást — németalföldi dallamok, a jövendő idők tehetsége — aztán neki intett, gyerünk Balassival, majd a Bűvész trükkje a csomóra bogozott kötéllel, aztán újra ő, mert Petőfit igazán nem illik elhagyni. A versekkel meglódult az idő, különösen, mióta Tomcsányi rávette, hogy a válogatások helyett a Helység Kalapácsát tűzze műsorra. Azóta már szünetet is tartanak, s ez emeli a művészi teljesítmény értékét. Az összekötő szöveget Tomcsányi vállalta — alkalom a fecsegésre, saját magáról. „Viccesen, oldottan jó ez fiúk! Mint a gatyaszár!” Abban a pillanatban, ahogy kezébe akadt a bojtos papucs, váratlanul rátalált a hasonlatra is, amit eddig hiába keresett. Tomcsányi humora éppen olyan, mint ez a pepita mamusz: elhasznált, ormótlan, más évszakra való. Valószínűleg éppen ezért tűrik mindenütt — még az egyetemisták is —, mert annyira megszokott, bejáratott és bárgyú. Ezekután ő a Júlia-versekkel, Tomcsányi harmadértékéért, napi száz forintért... Meg a dupla adag tábori vacsorákért. Egy- egy vénülő tanárnő csontos, görcsös kézszorongatásáért. Egy-egy kamaszlány kitágult, elmeredt szempárjáért. A mosolyuk mint egy tipegő óvodástól elcsent csokoládészelet. A rajongó szemrebbenésük. Madarak verdesnek úgy, mindig azt érzi. A világossá oldott kék szemen fecskeraj húz át. — De mondd ... de igazán ... emberek sosem éltek azon a szigeten? — Füvek élnek csak. Nagy fák. És állatok. 42
