Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 1. szám - Kósa Csaba: Ipi-apacs
— Tigris is?-—• Hoó Erzsiké, ne félj! Akkor át kellett volna úsznia az óceánt! — De só, meg zsír meg cukor ... ami a főzéshez kell... — Hát elfeledted? A hajó! A sok hajó! Kalózkodni fogunk. Hajnalban megtámadjuk a nagy teherhajókat és elsüllyesztjük őket! •— Jaj! Azt nem! Azt soha ... — Akkor halászunk! És a csónakunkon átviszem a halat az emberek szigetére, és elcserélem fűszerért! Tomcsányi papucsa egy indián kanoéra emlékeztetett. Egy szétnyomott, széttaposott indián hajó, partra vetve az elhagyott öböl homokján. Mi lenne, ha gerincére fordítva, az éjszaka vizére lökné ezt a szárazföldi járművet, s — ezúttal kivételesen — belé szállana? A gondolatot szinte azonnal elvetette: az ember a lábát, ezt a legkevésbé illatérzékeny tartozékát sem dugja szívesen bárhová. Tomcsányi — napok óta látja a gépkocsi hátsó üléséről — kisebb felhőszakadások formájában önti magáról az izzadtságot, s ennek a gyöngyöző., borosták közt alácsurgó lének valahol csak össze kell gyűlnie. Nyilván jutott belőle elegendő a papucsába is. Viszont, s ettől csaknem felröhögött az ágyon, el tudta képzelni az iszonyatos felháborodás hurkáit Tomcsányi dagadó nyakán, amikor magántulajdonában végsőkig sértve tudomást szerez mamusza illetéktelen használatáról. Hiszen éppen tegnap is, elnyűtt, ötforintos rosttolláért fohászkodva, képes volt ráparancsolni a sofőrre, s visszarázatni az egész társaságot negyven kilométerre, a hegyi táborba. Miként a Bűvész megjósolta, a tolinak se híre, se hamva. A gyerekek kisereglettek a sátrakból, s valóságos vastapssal kísérték a zenebonás ráadást a délelőtti műsorra. Amikor a kacagó sorfal közötr elhagyták a tábort, még csak fontolgatta, szóljon-e, de a harmadik kanyar már felrázta benne az indulatot. — Tomcsányi, kérlek! — Na! — Álljatok meg! — Könnyíteni akarsz? — Azt, pontosan azt! Megkönnyebbülni tőled! Hercehurca, most hagysz bennünket a pácban, amikor.. . Aztán a pénzt sem osztotta ki Tomcsányi, mert elszámolás a végén, a legvégén — hanem fütyül arra az összegre, ha igazán elhatározza, hogy lelép közülük. Van olyan szegény, hogy néhány százastól mitsem változik az élete. Az utolsó táborba azonban mindenképp el akart jutni. Nem a tábor miatt, abból láthatott eleget, néha kettőt-hármat is naponta. „Ideges az ember” — legyintett, s ettől a lelkiisme- retfurdalás is csökkent, hogy marad. Hiszen nélkülük is eljuthat abba a faluba, csakhogy a kocsi kényelmesebb ... Háromórás késéssel gördültek be a táborba, a kutya sem számított már rájuk. Tomcsányi rögtön követelni kezdte a vacsorát •— persze régesrég elfogyott. Akkor nem lesz fellépés! A békekötés feltétele rántotta volt, huszonöt tojásból. Tomcsányit sértette ez a kicsinyesség, s tán éppen háborgó önérzetének köszönhette, hogy fölkorbácsolódott a hangja. Utolsó szám volt, ahogy szokásos, de ezennel visszatapsolták. „Tisztelt közönség — har- monikázta hökkent meghatottsággal —• ráadásul eléneklem az Old Man Ri- vert...” Űjabb tapsvihar. „Ráadásul a Mississippit, az Old Man Rivert, ami azt jelenti magyarul...” A hallgatóság megérezte a ritka alkalmat, Tomcsányi vergődött a hálójukban, ötvenszer meghajolt egymás után, de nem engedték el. ..Ráadás — zúgott — ráadás!” Kiderült, hogy egyetlen számmal indult a kör43
