Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 5. szám - SZÍNHÁZ - ZENE - Nagy Alpár: Bartók Béla soproni kapcsolatai

zsikusokat hívta meg a találkozóra ... A második évszázadot Bartókkal, Doh- nányival és Kodály Zoltánnal kezdeni: ezt hitvallomásnak tartjuk, amit nem fogunk elfelejteni a jövőben.”49

A hangversenyekről a következőképpen tudósítanak a lapok:

„Ilyen hangverseny Sopronban még nem hangzott el és nem valószínű az sem, hogy bármely főváros közönsége lehessen abban a szerencsés helyzetben, hogy három olyan fenséges lelkű zeneművészt mint Bartók Béla, Dohnányi Ernő és Kodály Zoltán .. . egy este folyamán egy műsor keretében hallhasson.”00 A Soproni Hírlap szintén lelkesen beszél a hétfő esti díszhangversenyről, különösen a Rapszódiáról:

„... a zongora első ütemeire fekete függönyként és engedelmesen váltak szét a nagy zenekar hangszereinek ütemei és csodálatos volt látni a mestert a zongora játszás láthatatlan dirigens pálcájával valami kifejezhetetlen erővel gyűrte uralma alá a féltermet betöltő zenei instrumentumok sok színű lelkét. Megrázó volt a zongorának és a hangszerkaroknak ez a küzdelme és benne a rapszódia lelkének kifej ezhetetlen vergődése, míg végül ez a harc a zenei kon- szonancia magas és ünnepélyes himnuszában olvadt át. A közönség szinte lenyűgöző áhítattal leste a mester nagyszerű vezetésének és dinamikájának ezt a csodálatos produkcióját.”51

A Nyugatmagyarország október 23-án méltatja a Rapszódiát: „A Bartók- rapszódia több originális képet ad a magyar lélek sajátosságairól, a magyar öröm, magyar bánat, magyar kedély és mulatság speciális megnyilvánulási formáiról, mint talán az egész Szépművészeti Múzeum.”52

„Boldogan tudta mindenki, hogy ez a három üstökösnév: Bartók, Dohnányi, Kodály a világ minden publikumát, a hideg angolt, a forró olaszt, vagy a hűvös kanadait egyforma elragadtatásra, egyforma enthuziasztikus meghódolásra kényszeríti a magyar zseni alkotó ereje előtt. E három nagy magyar lángész megértését nem korlátozza társtalan nyelvünk elszigeteltsége, a hangszerek csodálatos beszédét nem kell lefordítani.” (Ugyanott.)

„A germán melódiatenger virágai mellé a magyar álomtó rózsáit szedtük bokrétába és odanyújtottuk a százéves Liszt mestert ünneplő világnak, mint akik az ő közeléből, véréből valók vagyunk, megmámorosodtunk a magunk alig sejtett energiájától, amellyel ünnepünket az ország ünnepévé tettük, nagyot, hangosat és diadalmasat kiáltottunk a nyugati végen, hogy halló, élünk!”53

A cikket, amelyből a fenti részlet való, „Diogenes” néven írták. A Nyugatmagyarország említett számában „Egy zenerajongónak” címmel, „Alter ego” aláírással válasz érkezik „Diogenes”-nek:

„ ... nem vakarta-e meg mélyen tisztelt füle tövét, midőn az ismert régi mesterek művei után modern nagyságok kompozícióit hallotta? Értette Ön azokat?... miért voltak a művészetek előbb mindenkié és miért bitorolják ma csak a szakemberek? Ha egy merész disszonanciánál csikorog a fogam a kíntól, a zenészember lemosolyog és az mondja, öregem, maga ehhez nem ért, ha itt véleményt akar mondani, akkor előbb tanuljon hegedűt, zongorát, zenetörténelmet és irodalmat. De én nem érek rá és velem együtt az emberiség kilencvenkilenc százalékának nincs alkalma arra, hogy ilyen behatóan foglalkozzék a tárggyal és ennek folytán zenei trottliként áll a zenészek előtt. Ki itt a hibás,. . . kedves Diogenes barátom, aki szinte foszforeszkált a lelkesedéstől a legutóbbi cikkében és aki, tudtommal nem zenész.. ,?”54 (részlet)

„Diogenes” válaszol a nevezett lap október 25-i számában: ,,Ha a mai modern zenében szertelenséget, a semmiségbe vesző túlzásokat látunk, abban ma466