Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 1. szám - Horváth Péter: Anikó barátai

az üvegest, befolyik a víz az ablakon, ha esik az eső, mondtam már neki, de hát sok a dolga, elfelejti. Holnap szólok neki megint. Anikó rendes lány, és a többiek is mind, igazán rendesek, mindig azt mondják, tessék csak feküdni, sokat aludni, az használ. Maga meg az előbb azt mondta, hogy öreg vagyok, és meg fogok halni. Tudom, hogy így van, de ezt még senki nem mondta nekem. Maga Anikó barátja?

— Igen. Thézeusz korcs unokájának neveznek, talán beszélt rólam Anikó.

— Nem, nem mondta. Két éve, hogy fekszem, azóta nem mondanak semmit. Azelőtt se nagyon, de én ravasz voltam, és tudtam mindenről. Ö — nevetett fel az öregasszony —, hányszor haragudtak meg rám, amikor olyasmiről kezdtem beszélni, .amiről nem volt szabad. Egyszer nagy vendégség volt nálunk, tudja, Anikó papája mérnök, sokan járnak hozzá, és... és én vittem be nekik a kávét', és mondtam, hogy írt Anikó bátyja, levelet írt Svédországból. Ügy néztek rám, majdnem elejtettem a tálcát. Tudja, Anikó bátyja disszidált, bizony. Ugye hogy nem tudta? Nekem se mondták. Nem hozza az a kislány a vizet.

Horn kihajította a nyitott ablakon a cigarettavéget, felállt, és tapogatódzva a nehéz bútorok között a sötétben, elbotorkált az öregasszony ágyáig. Az ágy mellett letérdelt a földre, és sírva fakadt. Az öregasszony vékony, hosszú kezével megkereste a sötétben a fiú fejét, és megsimogatta. Horn válla meg-megrán- dült. Az öregasszony mereven bámulta feje felett a sötétséget, talán mert látott benne valamit, talán ment kifárasztotta a sok beszéd, azért nem mozdult, csak kiszáradt keze csitította Thézeusz korcs unokáját.

A másik szobában nevetés csattant, majd halkan kinyílt az ajtó, Eszter lépett be rajta. Horn felállt.

— Hoztál vizet? — kérdezte.

— Gyere át — mondta Eszter. — Gyere át, várnak a srácok.

Visszamentek a másik szobába.

III.

— Hallottunk rólad! — fogadta nevetve Félegy Hornt. — Hallottuk, hogy ez az ifjú hölgy visszavezetett közénk, és te visszajössz közénk, és már nem akarsz meghalni, és már nem kutatod köztünk a szörnyet, elhiszed, hogy békés művészemberek vagyunk, megnyugodtál, megnyugszol, nyugodt vagy, nyugodt vagy, csak a kezemet nézed, azt teszed, amit én akarok, meleg van, meleged van, úgy, úgy, testvér!

Mindenki nevetett.

— Martha — mondta Horn, és minden erejével Félegy arcába vágott. Félegy elesett, mindenki elhallgatott, csak a magnetofon üvöltött, majd az is elhallgatott, és a csendben hallani lehetett, ahogyan a teli orsóról lelógó szalag vége minduntalan nekicsapódik valaminek.

— Marhák — mondta Horn. — Inkább azon. törnétek a fejeteket, hogy holnap mi lesz velünk.

Rézgróf lefogta Féiegyet, aki neki akart rohanni Hornnak, Anikó pedig mosolyogva 'belekarolt a fiúba.

— Menj el innen — mondta neki. — Menj haza szépen.

40