Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 1. szám - Horváth Péter: Anikó barátai

— Szálljatok le rólam, mert hazamegyek! —■ morogta Horn, és beleszívott a cigarettájába.

— Ne is törődjünk vele! — mondta Félegy. — Ö korunk néma tanúja kíván lenni, nem vesz részt a mi szent orgiánkon, ó isteni Diomüzosz, mi Thália papjai téged is áldunk, hiszen a te véred forr bennünk, de csak bennünk, a nagyszerű Thézeusz gyönyörű unokájában hideg kék vér aluszik, szépfiúban ilyen ostobát és élhetetlent még soha nem láttam, hagyjuk a fenébe, hú, anyám, Ancsa anyám, micsoda formáid vannak, te, te démon, micsoda fekete izzás fészkel a hajad erdejében, te görög istennő, te nimfa, ölelj, ölelj, szakadjunk ki ebből a mérhető világból, mi, a szabadság és a szépség bajnokai, mutassuk fel magunkat, gyere, keressünk egy zugot ebben az istenverte labirintusban, gyere, gyere, te ...

II.

— Jól van, jól van, ne sírj már.

Horn kinyitotta a szemét.

— Hol vagyok? — kérdezte.

— Sokat ittál — mondta az előbbi hang. — Azok ott hülyét akartak csinálni belőled, hát áthoztalak egy másik szobába.

— Te ki vagy? — kérdezte Hóm, és a sötétség arcába bámult.

— Csendesen, egy öregasszony alszik az ágyban. Nagyon beteg. Anikó azt mondta, hamarosan meghal.

— Eszter? — kérdezte Horn, és a levegőbe szimatolt. — Te vagy az, Eszter?

— Csókolj meg — felelte a lány.

Szeretkezünk, gondolta Horn. Arra gondolt, hogy most utálnia kellene saját magát, amiért régi szeretőjével szerelmeskedik egy idegen házban, de nem utálta magát. Hallgatta a lány suttogását, figyelte, hogyan lélegzik a szoba másik végében az öregasszony, sípolva, akadozva, aztán a másik szobából beszűrődő hangokra figyelt.

— Nem akarok élni! — utánozta valaki a hangját. — Temessetek el, fiúk, könyörgöm, temessétek el! — Nevettek.

— Szeretlek — suttogta Eszter. Ez a hang sokszor átsegítette Hornt egyik napból a másikba, de már régen nem jelentett semmit neki. A szerelem elmúlt, csak ennyi maradt belőle, részeg próbálkozás egy idegen szoba padlóján.

— Szeretsz? — kérdezte később a lányt. — Hogyan szeretsz?

— Miért kérded?

— Tudni szeretném, hogyan kell szeretni.

— Hát... kuncogott a lány —, csak szeretni kell, ennyi az egész.

—- Nem hiszem, Eszter, nem hiszem — mondta Horn, és megsimogatta a lány arcát.

— Most udvarolsz? — kérdezte a lány.

— Persze — mondta Horn. — Udvarotok.

Hallgattak. Horn arra gondolt, valamikor valóban udvarolt ennek a lánynak, valamikor, évekkel ezelőtt, szépeket mondott neki, mert szüksége volt a szerelmére, kellett, hogy valaki kivezesse abból a labirintusból, amibe keveredett a főiskolán. Eszter nélkül elveszett volna az intrikákban, az érvényesülésért vívott mosolypárbajban, hiszen gyerek volt még, tizennyolc éves. Neki köszönhetem, hogy felnőttem, gondolta.

— Mire gondolsz, Thézeusz korcs unokája? — kérdezte a lány.

38