Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 5. szám - TANULMÁNY - Könczöl Csaba: A hallgatás szinonimái

tétéi ugyan, hatásuk azonban ugyanaz. Csak míg a „hiányos nyelvezetű” versekben az olvasóra van bízva a töredék-értelmetlenség teljes értelmetlenséggé való kiegészítése, — addig ezekben a teljes semmitmondást fonják körül aprólékos-részletező magyarázatok, az önmagától-beláthatót értelmezések tekervé- nyes folyondárai.

Az Egy talált tárgy.. .-ra épp a két mozzanatnak, az idegenségnek és otthonosságnak, a meghökkentőnek és magától értetődőnek állandó együttese a legjellemzőbb. Az emberileg értelmetlen evidenciák otthonosságának példatára ez a kötet. Ebből az idegenségben való otthonosságból, az értelmetlenség logikailag megcáfolhatatlan evidencia-szerűségéből és ennek abszurditásából fakad a Tandori-kötet egyik fő sajátossága: a humor. A költészet ezen a ponton, ahol birodalma és világa már a képtelenségek magától-értetődősége, a semmitmon- dás evidencia-szerűsége, az emberidegenség kedélyes otthonossága, csupán háromféle reakciót ismer: közönyös egybeolvadást a világ abszurditásával, az ördögűzés rajta kívül elhelyezkedő retorikáját, és az abszurd létben élő, de még nem teljesen beleveszett ember utolsó distenciáló gesztusát, a nevetést.

Tandori tehát az abszurd életérzést egy végletekig elszegényített, ínséges nyelvvé és költői forma-roncsokká transzponálja. Ezek azonban, éppen mert csak a kliséket, csak a sablonokat, csak a semmitmondó fordulatokat stb. fogadják magukba, egyben végtelen számban ismételhetők is. Tandori költői technikája — ha lehet itt egyáltalán ilyenről beszélni — az ő prototípusai nyomán rendkívül könnyen utánozható: efféle szabványokat Tandori standardizált nyelv-kezelési módszereinek, preparáló mozdulatainak ellesésével bárki sorozatban gyárthat. (Tandori szinte az olvasó szájába rágja ezt, amikor szemtelen csínnyel egy tanulmányát verssorokká tördelve, fontoskodó írásjelekkel teletűzdelve — szó szerint ismétli meg most, versként.) Sakk-verseinek, írásjel-verseinek „módszere” még ennyi fáradságot sem igényel: ezek frappírozott hatásukat pusztán a bombasztikus cím és az önmagában semmitmondó jel groteszk ellentétességének köszönhetik.

Azonban éppen utánzásra csábítóan primitív technikájuk miatt e versek nemcsak szabványosítottak, hanem egyben szabadalmazottak is. Folytatásuk — akár Tandori, akár más által, ezzel a kötettel lehetetlenné vált. A kísérlet — amelynek célja annak költői végiggondolása volt, hogy milyen líra volna művelhető egy minden emberi „szubsztancialitásától” megfosztott, a falanszter értelmetlenségével továbbvegetáló fantom-világban, ahol a nyelv valóságos tartalmai már kivesztek, és csak formális logikájának, grammatikájának üres malmai őrlik tovább a Semmit, — Tandorinál elvileg minden lehetőségét kimerítette. A szövegversek fecsegésével Tandori kigyomlálta a versből a lírát; „grammatikai epigrammával” a nyelvből a konkrét jelentést; jel-verseivel, sakk-verseivel pedig már a lehetetlennel játszott: a verset a nyelv közegén emelte kívülre. A költő számára ezek után már a fizikai elnémulás áll csak nyitva: a Semmi, a Nihil közvetlen önmagára találása, az ember teljes kiiktatása a létből.

Tandori verseinek világát már a Semmi kórja sorvasztotta el, már az emberi értelem csöndje hatja át; de a csonkolt vers-tagok, a roncsolt nyelv még emberi jelenlétre utal: még van, aki keresi a Csönd körülírásának szinonimáit, és ha csak egy száraz nevetés erejéig is, de tud még valamiféle nem-abszurd lét felől reagálni rá. Ismeretei csak erről a létről vannak — de humorában kívüllép e szánalmas tudás körén, és ezáltal egy öntudatlan állított ismeretlen jobb létezésre utal. Tandori csönd-szinonimákat, a „némaság hangjait” mor440