Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 5. szám - TANULMÁNY - Könczöl Csaba: A hallgatás szinonimái

absztrakt, elvontan általános érzékelésével és tudatával). Ha viszont a látnok próféciái, kinyilatkoztatásai nem találkoznak efféle hittel, ha az empíria világán belül élő ember a lét fenyegetettségét nem. a maga elvont egyetemességében, hanem csak saját valóságának konkrétumaiban tudja érzékelni, akkor számára a kinyilatkoztatás szavai szükségképpen csak retorikának fognak hangzani. Míg a költő a Lét minden elemének nagyszerűségét és egyenértékű fontosságát akarja az állandó fortissimóval hangsúlyozni, addig a befogadó, akinek az értékek csak világa konkrét értéknélküliségeinek háttér-tudatával észlelhetők, ebben az örök fortissimóban minden létező érték-nivellálódását hallja csak; míg a Költő a legkisebb dolog mellé is fölsorakoztatott, Mindenséget átölelő jelzőáradattal mindennek a teljes Egyetemességbe ágyazottságát akarja sugallni, — addig a befogadó ugyanezt reciprok értékben olvassa le, és véleményét egy egyetlen sornyi Tandori-versben tudja a legpontosabban megfogalmazni: „Ugyanez elmondható bármiről”; míg a költő a mikro- és makrokozmosz képeinek szüntelen, egyenletes örvénylésével-zubogásával, a szerves és szervetlen lét alapformáinak végső egyneműségével és osztatlan-tagolatlan belső egységével egy jobb lehetőségekkel is kecsegtető, harmonikus mindenség dantei teljességét akarja föltérképezni, — addig az olvasó e minden pontjában a teljességtől terhes költői víziót mint széthullót és törvény-nélkülit, bárhonnan elkezd- hetőt és bárhonnan abbahagyhatót fogadja be.

Juhász költői forma-alakzattá szilárdult lét-élménye és magatartása tehát, mint minden műalkotás, már pusztán létezésével is föltételez egy olyan vele adekvát „negatív formát” a befogadásban, amely épp Juhász minden korábbitól különböző költészetére „várt”, hogy öntudatra ébredjen, vele feltöltődve maga is szilárd alakot öltsön. Azonban azáltal, hogy a juhászi lírában az egyetemes lét szerkezetileg ugyanazt a képet mutatja, mint az egyetemes nem-lét, és az utóbbitól csak a Költő beléje vetett hite, reménye és szeretete különbözteti meg, a befogadás ambivalens helyzetbe kerül: ugyanolyan érvénnyel fogadhatja be e lírai mindenséget az Egyetemes Semmi képeként, mint mindenben jelenlévő, mindenen átsütő lét-örömként. Mert a kettő közötti különbséget és határt csupán egyetlen mozzanat választja el: a Költő bizakodása, irracionális reménykedése abban, hogy a lét nem a Semmi árnyképe csupán.

A Költő bízik abban, hogy az Ember kikerülhet szorongatott helyzetéből, hisz a jövőben, a létezésben, a Semmi alulmaradásában a Léttel vívott párviadalban. E saját létélményével is szembeszálló törhetetlen irracionális bizakodás és hit az, ami költészetét egyszerre teszi utánozhatatlanul egyénivé — és helyezi ugyanakkor a költészeten kívülre, a próféciák és kinyilatkoztatások költőileg problematikus kategóriájába. Ez az irracionális fordulat nála ugyanis nem az ima mégis-megmaradni-akaró emberi fohász-szava a kifürkészhetetlen Istenhez — mint Kölcsey Himnuszában —, nem is a „Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor ..váratlan, de mégis az emberi ráció érveivel előkészített fordulata („Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiába onta vért...” stb.), — hanem csak egy minden valóságos létezésen túlnőtt és kívülálló Költő-Istenség retorikai fordulata: az „ember küzdj, és bízva bízzál” tartalmatlanul elvont kategorikus imperatívusza. Ezt a — juhászi líra világában — motiválatlan és motiválhatatlan „ugrást” a hitbe és reménykedésbe Juhász csupán verbálisán tudja motiválni: kozmikus optimizmusának, a „közösségi költészetnek”, a láng- oszlop-szerepnek a megalapozatlanságát egy buja gazdagságú, tropikus képinyelvi televény, egy áthatolhatatlan szó-dzsungel, egy fülledt retorika kigőzölgéseivel tudja ideig-óráig elfedni a mélyébe merészkedni rest olvasó elől.

437