Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám - TANULMÁNY - Könczöl Csaba: A hallgatás szinonimái
„Tudnunk kell, hogy Akakij Akakijevics javarészt ragokban, határozószavakban s végül olyan segédszócskákban fejezte ki magát, amelyeknek határozottan semmi értelmük sincs. Ha pedig valami nagyon nehéz dologról volt szó, szokása szerint egyáltalán nem is fejezte be a mondatot, úgyhogy igen gyakran így kezdte a beszédet: »Ez igazán egészen izé... » — de aztán nem jött semmi, maga is elfelejtette, mit akart mondani, vagy azt hitte, hogy már el is mondta.” Gogol: A köpeny Tandori Dezsőről szólva egy előzetes megszorítással kell élnünk; amikor az elmúlt évtized nagy Juhász-époszainak antitéziseként az ő költészetét választottuk tárgyul, akkor csak második — a közelmúltban megjelent — verseskötetére, az Egy talált tárgy megtisztítására gondoltunk. Nem mintha a Töredék Hamletnek versei közelebbi rokonságot mutatnának Juhász költészetével. Azonban ott Tandori számára még nem, vagy nem olyan tudatosan a költészet határainak kérdése a tét. Minden formai puritánsága, szűkszavúsága, szárazsága és hűvös racionalitása mellett is ott még vitathatatlanul a hagyományos költészet-fogalmon belül áll. Jóllehet a költőiség hagyományos eszköztárát már akkor is a minimumra redukálja, — e minimumot költői komolysággal kezeli: csak a költészet külsődlegesnek ítélt kellékeiről mond le, hogy magának a versnek jelentést, súlyt épp a lényegre való koncentrálással adjon. A költészet csöndbe merülése ott még csupán elvi lehetőségként, egy kérdés formájában merül föl: 7. „Némaság a hang helyett De a némaság mi helyett?” (Koan III.) „De a némaság mi helyett?” — Rimbaud, az egyetlen nagy költő, aki valóban vállalta az elnémulást, a költészet helyett az életet választotta, mintegy azt sugallva: az élet eleme idegen testként kiveti magából a költészetet. Tandori útja más: miután első kötetében eltűnődött az elnémulás elvi lehetőségén, — a másodikban kísérletet tett az elnémulás utáni költészet továbbítására. „Némaság a hang helyett...” olvashattuk a Töredék . . .-ben; „Hangok a a némaság helyett” — írhatná ajánlásképp második kötete elé. Juhász, mint láttuk, a Mindenséget mondó és teremtő Költőt tette meg lírájának hősévé, és ezzel költői retorikájában olvasztotta eggyé a Lét Semmit- mondását és a Semmiben is mondható Létet. Tandori fordítva jár el, és újra végrehajtja a Baudelaire-i szerepcserét: lírája alanyává a költészettel szemben ellenséges, süket befogadót tette meg. Mintha Beckett: A játszma végének Hamm-ja és Clov-ja, az emberiség e véglényei „önéletrajzi lírát” írtak volna: ezt a kísérletet játssza végig Tandori. Más szóval a megfelelő kísérleti körülmények adottnak tételezésével arra keres költői eszközökkel választ, hogy milyen költészet volna lehetséges egy tökéletesen zárt. egyetemesen elidegenedett valóságban. E világ, tökéletesen zárt voltából következően, nem hagy helyet önmagán kívül semminek: még egy rajta kívülemelkedni tudó, fölötte lebegő Költőnek- -s$xm E világra nem kívülről fenyeget a Semmi: meft az 438
