Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám - TANULMÁNY - Könczöl Csaba: A hallgatás szinonimái
Semmi ismérveit, mintha maga volna az. A Lét és az azt fenyegető nem-lét szerkezetileg megkülönböztethetetlen a juhászi költészetben, — elhatárolásuk, szembehelyezésük egyedüli eszköze így nem is bennük ragadható meg, hanem egy mindkettőn kívüli szubjektumban: a Költőben. Egyedül a Költő áll Juhász lírájában az egyetemes lét és az egyetemes nemlét között: a Költő mindkettő fölé magasodva jelzi határaikat és védelmezi ■— mintegy öntestével — a Létet; ő az egyetlen az emberiségben, akinek még módja van közvetíteni a Nem-lét tapasztalatát, fönntartani a hitet a megváltásban. 6. Juhász lírájának hőse, a Költő, ontológiailag „kétes egzisztencia”. A Lét és a Nem-lét között húzódó senkiföldjén áll. Ezért pontos fogalmat alkotni róla egyik irányból sem lehet: az empíria, a való világ felől nézve túlontúl elvont, túlontúl egyetemes ahhoz, hogysem ne ébressze az egyetemes közömbösség gyanúját. („Az egyetemes szeretet — az egyetemes közömbösség” — írta Thomas Mann, és az teszi elvonttá és kétessé a juhászi líra alanyának mindent-egyfor- mán-átlelkesítő szeretetét.) A Semmi felöl viszont túlságosan hisz az empirikus valóság létezésének értelmében, a kelleténél jobban foglalkoztatja a jövő reménye: az egyetemes Nihilhez mérten tehát nem eléggé egyetemesen közömbös és érdektelen. A nem-lét tiszta absztrakciója, a lét kategóriáin belül kifejez- hetetlen lehetősége felől a Költő túl konkrét. Azonban míg a Költő egzisztenciája ontológiai értelemben mindkét irányból kétes, addig ő, mint önmagában-elégségesen igazolt lét, mindkét irányban mint egyedül meghatározó és érvényes lép föl. Mezsgye-helyzetét nem kétirányú idegenségként, hanem kétirányú otthonosságként fogja föl: a senkiföldjét, amelynek ura, nem a lét és nem-lét elválasztására, hanem az előbbi javát szolgáló közvetítésre akarja fölhasználni. Mint költő, az általános Nihiltől egyetemesen fenyegetett létezés himnuszát, általában a levés nagyszerűségét, az anyagiság örömét akarja eldalolni — olyan költői nyelven, amely már túlvan az empirikus lét esetlegességein, antinómiáin, fogalmain — és túl az ezek megszólaltatására hivatott nyelven is. Amely tehát egyfelől minőségileg koncentrá- tuma mindannak, amit a költészet története az empirikus létezés részlet-megfogalmazásaiban létrehozott, másfelől mennyiségi summázata is mindezeknek a részlet-megfogalmazásoknak: hiszen célja, hogy a költészet Noé-bárkáján mentse ki a Semmi hullámai közül mindazokat a létező dolgokat, amelyekből maga a lét fölépíthető, amelyek tehát egy új teremtés feltételei lehetnek. Ezzel kirajzolódik előttünk a juhászi költészet világának belső alapszerkezete, amely egyszersmind a versek felől nézve azok formáló elveinek meghatározója is. Szervező középpontjában a költő, ez az ontológiai értelemben kétes egzisztencia, a lét és a nem-lét közötti gyepű ura áll, aki innen •— tehát az empirikus lét birodalmán kívülről ■—■ akarja ezt a számára egyedül-adott tapasztalatnak, a Semminek közvetítésével a Semmi ellen mozgósítani, Költőileg az azonban szükségképpen csak a kinyilatkoztatás, a prófécia formájában történhet; ugyanis a létezés, az empíria világa önmagán kívül, a Költőben bírja saját lelkiismeretét, veszély-tudatát, „szubsztancialitását”, más szóval: a tudat csak érte-való, de nem benne való, vagyis hozzá képest transzcendens tudat. A Látnok szavain keresztül megnyilatkozó transzcendencia az empirikus tudat számára viszont csak egy módon fogható föl: a hit aktusában, az abszolút és egyetemes „szubsztanciával” létesített közvetlen kapcsolatban (ami az adott esetben egyet jelent a Semmi, a Nihil általi fenyegetettség abszolút és egyetemes voltának állandó közvetlen, tehát az empíria valóságán belül teljesen 436
