Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 5. szám - TANULMÁNY - Könczöl Csaba: A hallgatás szinonimái

zösség — haza, nemzet, mozgalom stb. — vagy egy konkrét szociális jelentésű, tehát csak formájában absztrakt szabadság-eszme (pl. Petőfi) helyét nála a létezés mindent átfogó, minden mozzanatában egyenrangú, differenciálatlan Közössége kerül, maga a közösségi magatartás válik talajtalanná. Ennek egyedüli alapja Juhásznál csak egy elvont közösség-akarás; a Közösség nevében áradó szenvedélyes dikció nélkülöz minden valóságos, e fogalomnak értelmet adó közösséget; mert a Létezés, a puszta levés természetadta közösségében magának a közösségnek a fogalma válik értelmetlenül tágassá és semmitmondóvá. Ez az absztrakt közösségiség azonban természetszerűleg, elkerülhetetlenül absztrakttá tette a közösségi költő attitűdjét is: a költő az empirikus lét határain kívülre szorult, prófétává alakult át. A juhászi líra hőse már nem közösségének kiválasztott embere, hanem a Kiválasztottság absztrakciója: már nem közösségének költője, dalnoka, lángoszlopa, hanem csak Költő, csak Dalnok, csak Lángoszlop, csak Vátesz, csak Lelkiismeret.

A magatartás szerkezetének e megváltozása költőileg első fokon azzal a következménnyel járt, hogy míg Vörösmarty, Berzsenyi, Petőfi, Ady, József Attila stb. „váteszi” dikcióját, közösségi pátoszát mindig valóságos emberi léptékük, életbeli motiváltságuk tette hitelessé, addig Juhásznál a dikció, a pátosz már csupán egyetlen elvont kategorikus imperatívusz végtelenségig húzódó, szemernyi pihenőt nem hagyó mondása: „Álljatok ellent a Gonosznak!”.

Juhász küldetés-tudata tehát az önmagában tagolatlan, homogén anyagi létezés egyetemes, meg-nem-küiönböztetett vállalásából táplálkozik. Hogy az így vállalt Mindenséget, a Létezés egyetemességét, e filozófiailag is csak körülírással megragadható absztrakciókat Juhász közvetlenül, formailag vagy költőileg konkrétan érzékelhetővé, tapasztalhatóvá tegye, egy hasonlóképp általános és elvont Lét-akaró mindenségtudat teremtményeivel népesíti be őket. E teremtmények azonban, mint a homogén anyagi Univerzum költői modelljei, ugyanúgy homogének, minőségi különbségeket nem-ismerők, bárhol elkezdhetők és abbahagyhatok, mint maga az anyag. Az így születő eredmény: egy pusztán mennyiségileg, tehát formálisan kitöltött „Egyetemesség”, a létezés leltárkönyve, az egynemű elemek monoton „rossz végtelenje”, örök mindenség-robaj, szüntelen kozmikus fortissimo, az egyformaságok ismétlődő körforgása, egy embernélküli létezés-óceán vegetatív élettől nyüzsgő emberi értelmetlensége, és egyedül csak „a Költő lelke lebeg a vizek felett”: a „lét mondásának” e monotóniáját csak a költő prófétai emanációja szakítja meg időnként, hogy kinyilatkoztassa féltő aggódását —* ezért a minden emberitől idegen létezésért; hogy „mégis, mégis, csakazértis”-gesztussal, tragikus optimizmussal hirdesse a hitet abban a létben, amelyet ő, a Költő is csak retorikájával, létének-nevezni-akarásával tud megkülönböztetni — a Semmitől. Juhász lírai hősének egyetemes Minden- ség-Vállalását a mindenség egyetemes fenyegetettsége hívja létre. Költői próféciái a Nem-lét, a semmi ellen akarják az Emberiség közösségét mozgósítani. Bennük a Semmivel szemtől-szembe álló, abba közvetlen-közeiről bepillantó Költő tesz rémült-kétségbeesett erőfeszítéseket, hogy közvetítse a tapasztalatát a „többiek”, a nem-kiválasztottak és igy a Nihilről mitsem tudók felé. G, a Fölkent, a Létnek vetett háttal mered a Semmi sötétjébe: ezért szemei előtt a Létezés is a Semmire vetítve jelenik meg. A Lét és a Semmi állandó ellenfénye kölcsönösen elnyom minden árnyalatot, csak a nyers kontúrokat, csak a legszélsőségesebb kontrasztokat teszi láthatóvá. Ezért Juhász világában a Létezés •— „belülről” — mintegy a Semmi tükörképe: ugyanolyan tagolatlan, árnyalatok nélküli, egynemű, mint amaz, ugyanolyan teljességgel tartalmazza a

435