Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám - TANULMÁNY - Könczöl Csaba: A hallgatás szinonimái
A juhászi költői attitűdnek hasonló megfogalmazásait még tetszőleges számban idézhetnénk. Azonban végeredményben mindig ugyanarra az eredményre jutnánk: a Költő nála a Világegyetem teremtőereje, értelemadója, akinek vál- lain az egyetemes megváltás felelőssége nyugszik; vétesz, lángoszlop, de már nem csupán egy szűkebb emberi közösségé, egy nemzeté, egy hazáé, hanem az anyagi világ teljes egyetemességéé. Juhász költészete nem emberi léptekkel, fogalmakkal és célokkal méri az Univerzumot (ebben az értelemben tehát nem antropomorfizál), hanem a „Létet mondja”, vagyis maga igazodik az anyagi lét univerzumának, a „boldog anyag” örökös, célok nélküli, emberi fogalmakkal a maga valóságában föl nem fogható és így értelmetlen körforgásához. E költészet — akárcsak az anyag — nem ismer lényeget és lényegtelent, hangsúlyosat és hangsúlytalant, szépet és rútat, minőségi különbségeket, viszonylagos mértékeket — mert színe előtt mind egyaránt föloldódik a puszta Létezés egyetemes boldogságában, az atomjaiban ismert és azokból fölépített Mindenség végső belső egyformaságában. E költészet számára a Mindenség egésze — a magába feledkezett homogén anyag —, ezért az egyedüli Más, az egyedüli Különbség, amit érzékelni képes: a Költészetnek a megszűnése, mert ez a teremtés végét, az anyag megsemmisülését jelenti. így lesz a juhászi költészet két világnak, a Létnek és a Nem-létnek a határa, a létezés egyedüli végvára a szorongató-fenyegető Nem-lét torkában. Mert: .. . A halál nemcsak múltunk és jövőnk. A halál kérlelhetetlen jelenünk. Élve is lakjuk tenyésző Csontbirodalmát Fekete Átok-Országát. Ott bizsereg, ott mocorog, ott vakaródzik. ott tüsszent, ott ásítozik minden pillanatunkban. Vár a Megmásíthatatlanra, a Beteljesülésre. Vár önmagára .. Az éjszaka képeiben, ebben az újkori Noé-mítoszban fogalmazza meg Juhász a legteljesebben a Költő, a megváltás reményét már egymagában hordozó Vátesz küldetését: ,,. .. Mi, akik itt zokogunk a Megmaradás néma fém-szigetén . . ., A Kiválasztottság óriás . .. hüvelyében szorongva ..., jaj, mi, akik a Bűn részesei és a Büntetés részesei vagyunk, és elviselő! vagyunk a Reménynek és elviselői a Reménytelenségnek, e lassan tengelye-körül-forgó kövér fémbuborék-csillag árva lakói, az Üj-Noé-Bárka Kiválasztottjai és megnevezettjei, Kijelöltjei és Megjelöltjei vagyunk a jövőtlenség és a jövő magányos Fém-csillagának, Fölkentjei a Jövő-TJj-Halálnak ...” Juhász kiválasztottság-tudata, váteszi attitűdje a magyar költészet hagyományaihoz képest nem újdonság. Szándéka szerint a „közösségi költő” tradíciójának folytatója, így ebből a szempontból a magyar költészet legnagyobbjaiból kirajzolódó vonulathoz csatlakozik. De míg korábban a költő szűkebb emberi közösségének dalnoka, lelkiismerete és öntudata volt, Juhász ezt magasabb érvényre akarja emelni: a Költő nála az egyetemes Emberiség lángoszlopává növekszik. Az attitűd e kiterjesztése révén azonban magatartása a látszólagos azonosság ellenére döntően eltér elődeitől. Azzal ugyanis, hogy egy reális kö434
