Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám - TANULMÁNY - Könczöl Csaba: A hallgatás szinonimái
tészetben élesebben szembenálló költőket keresve sem találni. Juhász: a „költészet hatalmának”, világteremtő erejének prófétája, sámán, varázsló, vátesz. Tandori: csúfondáros nyelvöltögetés a „szép verset” váró olvasónak, ironikus fintor minden költőinek, minden szép és nagyszerű poézisnek. Juhász: a költői nyelv energiáinak végső fölhasználása, a Kiválasztott Ember kiválasztott nyelve, amellyel a közösség „szentje” az istenekkel társalog: az Emberiségért szóló nyelv-varázs, isteni-révült dadogás a Nagy Egyetemességről, a Mindent Átlelkesítő Humánumról, könyörgés-átok-szidalom-megnevezés-mágia a fönnmaradásért. Tandori: a „minden mindegy józansága” jegyében fogant derűs fecsegés, unaloműző tréfálkozás, a megtestesült „komolytalanság”. Juhász: tízezer sorokon át állandósított magasfeszültség, a Végső Kérdések Csomolungmáinak légritka levegője — állandó életközeggé téve, örökös lebegés a mindennapiság fölött, s sztratoszféra, mint egyedül lehetséges létezési tér. Tandori: bornirt kedélyesség, csúszás-mászás a mindennapos józanságban, otthonosság az ürességben, tudatos alulstilizálás a szellemtelen laposságig, a szellemeskedő ürességig, motyogó-pletykálkodó közhely-nyelv. Egyfelől a végső „metafizikai” kérdések minden egyebet kiszorító áradata és mindent magába oldó retorikája, minden létező nivellálása a lét egyetemes szeretetében; másfelől minden „metafizikai” érzékenység abszolút hiánya, az abszolutizált köznapiság, a dolgok egyetemes nivellálódása az abszolút nemtörődömségben. De nemcsak részleteikben ellentétesek: költészetük az antinómikus lehetőségek végpontjait adja. Ha a magyar költészetben az első a költőiség ezredik hatványra emelése, a Világmindenséget a mikrobáktól a galaxisokig magába szippantó és föloldó költőiség, az Abszolutummá emelt költészet; akkor vele szemben az utóbbi: az abszolút költőietlenség, magának a költészet-fogalomnak az anti- tézise. 5. Juhász költői világa tehát az Abszolutummá emelt költészet. A létezés egyedüli tartalma, a fönnmaradás egyedüli támasza: a költészet. A költészet nála nem tükrözi, ábrázolja, kifejezi a Mindenséget, hanem — mint erre ars poeticáinak hosszú sorában számtalanszor visszatér — teremti azt. „ ... A költészet mintája a Mindenség. De a költészet dolga nem a Mindenség utánzása, hanem azonos rangú Mindenség teremtése. Így a jövő megtervezése ...” — írja a Költészet és a jövő című versében. Ugyanitt írja ezt is: „ . . . Ne a Kora határozza meg Költőjét, de a költő határozza meg korát: építse meg a lét gyémánt-szerkezetét, s fonja be, borítsa be világ álmú, világértelmű fogalmaival és szavaival...” Más szóval, a költészet (Juhásznál mindig: a Költészet) „hatalma” nála isteni, teremtő és megváltó hatalom; nem gondolható el külön a Léttől, mert „ ... önmagát mondva és fölnagyítva a létet mondja”, — mint Juhász Henry Moore művészetéről írja. „Létünk és erkölcsiségünk értelme a világegyetemben” — ez ars poeticája szerint a művészet értelme. 433
