Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám - TANULMÁNY - Könczöl Csaba: A hallgatás szinonimái
ja tépni magát a mindennapi nyelvvel való sorvasztó rokonságból. A szimbolizmus kora óta a modern költészet története: a költői nyelv emancipációs küzdelmeinek története. Azonban paradox módon minél nagyobb lesz a szakadék e törekvések következtében a költői nyelv és a mindennapok nyelve között, a „szórakozott befogadó” annál kisebb érzékenységet tanúsít a különbségekkel szemben. Minél erősebb benne a közöny a nyelvileg közvetített jelentések iránt, minél inkább a sztereotípiák felismerése lép tudatában azok értelmének vagy értelmetlenségének felismerése helyébe, annál kevésbé tudja észlelni a nem-sztereotípiákban mozgó nyelvet, a nem ismétlődésekkel, hanem intenzitással hatni akaró nyelvet. Tehát míg egyfelől a költészet egyre fokozottabb érthetetlenséggel (vagyis a mindennapi értelmesség elutasításával) akarja védelmezni integritását, másfelől a befogadó egyre nehezebben lesz képes különbséget tenni mindennemű „értelem” és „értelmetlenség” között: az értelmes közlés számára a már hallott szinonimája lett. A szórakozott percepció, vagy — hogy Adorno terminus techni- cusát parafrazáljuk — a „regresszív versolvasás” tehát egy ponton túl a költeményt ugyanúgy fogadja be, mint a mindennapi nyelv rázúduló áradatát: védekezik ellene, ellenanyagot termel ki vele szemben. Tapír-érzéketlenségen, tudatának önvédelmi gátjain erőt venni a régi módokon már nem lehet. A költészet ezért vagy feladja a küzdelmet, és egy kopernikuszi fordulattal a „szórakozott befogadó” nyelvét, e költői anti-nyelvet emeli be a versbe; vagy még egy dacos erőfeszítéssel megkísérli a lehetetlent: a tradicionális effektusokat mértéktelenné duzzasztva, a formákat szétfeszítve és grandiózussá növelve, olyan mennyiségű inger-tömeggel próbálja áttörni a befogadói tudat páncélzatát, ami még készületlenül éri, aminek azonnali közömbösítésére még nem képes. 4. Korunk költészete tehát kilátástalannak tűnő, de legalábbis problematikus helyzetbe került; magának a költői műalkotásnak a létjogosultsága vált kérdésessé. Ez — objektív folyamat lévén — nemcsak azoknál a költőknél tükröződik, akik tudatában vannak a költészet megváltozott esélyeinek, hanem azoknál is, akik ezeknek csupán áldozatai. A továbbiakban két magyar költő világának elméleti rekonstrukcióján keresztül arra teszünk kísérletet, hogy kimutassuk: a legellentétesebb ars poetica jegyében is születhetnek alapszerkezetükben hasonló műalkotások, az egymással antagonisztikusan szembenálló formák is sugallhatják objektíve ugyanazokat a jelentéseket. A két költő megválasztásakor elsősorban kérdéseink éles exponálása vezérelt bennünket. Nem költői életművek egyedi méltatása, hanem a bennük ható alaptendenciák sarkított, kontrasztos fölmutatása volt a célunk. így kerülhetett egymás mellé egyfelől a már eddig is hatalmas költői életművet maga mögött tudó, a még vitatói által is elismert súlyú és jelentőségű, az Ady óta a legszenvedélyesebb polémiákat kiváltó és csak az övével mérhető újdonságú költői nyelvet teremtő Juhász Ferenc, és másfelől a — kötetei számát tekintve legalábbis — kezdőnek számító, a szélesebb olvasóközönség által alig, vagy egyáltalán nem ismert Tandori Dezső. Amikor kettőjük költészetének egyes alapvető hasonlóságaira akarunk rámutatni, szükségképp ezt a szokottól némileg különböző módszerrel tehetjük csak. Két költő hasonlóságát a kritika általában vagy fogalmilag kihámozható eszméik, tartalmaik hasonlósága, vagy stiláris rokonságok alapján tartja megállapíthatónak. Aligha szorul külön bizonyításra, hogy e szempontok szerint Juhász és Tandori között nemhogy hasonlóság nincsen, hanem a magyar köl432
