Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 5. szám - TANULMÁNY - Könczöl Csaba: A hallgatás szinonimái

nyelvi közege jobbára csak érthető, de nem, vagy alig használt elemekből tevődik össze. A népmesében a királyok is módos gazdaként gondolkoztak, és az óriások is hamubasült pogácsától nőttek nagyra: így a hallgatók számára az egész mesebeli világ érzékletes képekben jelentkezett. A nyelv ismerős fogalmakat, otthonos tárgyakat és jellemeket jelölt: ezért itt semmi sem volt idegen. A ma emberének nyelve azonban épp azért passzív, félig megemésztett, meri ismeretlen vagy csak felszínesen ismert, életétől és aktivitásától függetlenül folyó eseményekre utal; ha valamit felidéz, akkor az nem valóságos tartalmaira, hanem csak korábbi hallomásaira utal. Szavaink többsége csak régebbi föl- használásaira emlékeztet. A számunkra ismert nyelv nagyobb része tetszhalott állapotban él bennünk; meglappadt burok csupán, amit még (vagy — az elhasználódás miatt — már) nem feszít semmiféle érzéki asszociációt ébresztő jelentés. Konvenciók, az ismétlődések során automatizmusokká vésődött sémák mozgatják.

Ennek számunkra legfontosabb következménye az, hogy a nyelvi hatások mennyiségének növekedésével fordított arányban csökken a befogadójukra tett tényleges hatás. A tudat a mind nagyobb súllyal ránehezedő információs inger- dömping ellen önkéntelenül is védekezik: kialakítja az immunis, közömbös nyelvi befogadást, a szórakozott hallgatást. Az elernyedt befogadói képesség a prostituálódott, semmitmondó nyelvi közlés-áradat szakszerű reakciója. A racionalizált fecsegés világkorszakának embere egyre kevésbé tud beszélni, és ennek velejárójaként a beszédre figyelni is.

De a mindenfelől ráözönlő beszédzuhatag ezt nem is igényli tőle. Nem intenzitásával, jelentésgazdagságával, pontos érvelésével és gazdaságosságával, hanem mennyiségével akar hatni. Sztereotípiái nem akaratlan melléktermékek, klisészerűsége nem véletlen hiba: e nyelv épp monoton ismétlődéseivel, szabványszerűségével teremti meg a befogadóban a világ otthonosságának és áttekinthetőségének érzését. ,,Ö, ezt már ismerem” — mondja a hallgató —, holott talán csak egy már ezerszer hallott nyelvi sztereotípiát ismert fel.

És vajon milyen reakciót vált ki ez a nyelv a költészetből? Vajon milyen költői nyelven szólhat a költő ahhoz a befogadóhoz, aki számára minden nyelvi jelentés nivellálódott az általános fecsegésben? Az értelmes, pontosabban fogalmilag megragadható értelmű nyelvi közlések tömeges prostituálódására a költészet első válasza már a múlt század második felében az a mind erősbödő törekvés volt, hogy anyagát, a költői nyelvet radikálisan különválassza a mindennapok nyelvétől. A korábbi költői korszakváltásoktól eltérően, itt már nemcsak a régi formák váltak használhatatlanná, hanem maga az anyag, amelyből a formák felépültek. Ezért az új költészet előtt az a feladat állt, hogy olyan új anyagot, költői nyelvet teremtsen magának, amelyből épp a mindennapok nyelvét legerősebben frusztráló tényező, a tudati érthetőség, a racionalitás, a nyelvi közlés köznapi értelemben vett értelmessége hiányzik. Az új költészet a nyelvnek azokat a rétegeit mozgósította, amelyek a mindennapok tudata számára a legkevésbé hozzáférhetők: a tudatalatti kapcsolatokat, képzettársításokat, a szavak érzelmi-hangulati-melodikai (tehát nem-fogalmi) tartalmait. A eorrespon- dence-elv és a metafora ugrásszerűen megnövekedett alkalmazása, valamint szerkezetének átalakulása; Rimbaud „színes hangjai”; Mallarmé büszkén vállalt „érthetetlensége”: később, a tízes-húszas évek avantgarde kísérletei, például Velemir Hlebnyikov „zeum”-ja (értelmen túli nyelve); az orosz imaginisták „elölről hátúira és hátulról előre” egyaránt olvasható kép-versei stb. — mindezek egyes állomásai voltak annak a küzdelemnek, amellyel a költészet ki akar431