Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám - TANULMÁNY - Könczöl Csaba: A hallgatás szinonimái
tezés” — írta Hegel, zseniális világossággal látva meg már a romantikában annak a fejlődésnek a csíráit, amely végpontjához csak korunkban érkezett el. A klasszikus polgári művészetben az „autonómia” fogalma a tartalom (vagy jelentés, ami ott még nem vált külön) immanenciáját, a mű anyagából természetes módon való kibomlását jelentette. A modern művészetben, ahol ez az immanencia már nem létezik, ez az autonómia-fogalom érvényét vesztette. Csak jelentésében, vagyis a polgári világ radikális tagadásában autonóm ez a művészet, de nem a tartalom minden autonóm műalkotásban újra történő megteremtése, objektív kifejlése révén az. Már Kafka példabeszédszerű novelláiban is jól megfigyelhető, hogy anyaguk egy eleve adott, a művön kívül tételezett jelentés köré szerveződik, és ez teljesen változatlanul lehet jelentése tetszőleges novellának. Még nyilvánvalóbb Beckettnél, aki nyíltan vallotta: egyetlen darabja ugyanolyan teljességgel példázza a Semmit, mint az összes, így a jelentés szempontjából közömbös, hányat ír az első után. Az alak és a jelentés viszonya tehát gyökeresen megváltozott: a műalkotás parabolává, példabeszéddé alakult át. És aki a Gonosz hatalmáról szóló példabeszédek anyagában élvezetet keres, az bármit talál is: értelmük súlyához és komolyságához nem juthat el. Mert a példabeszéd mindig azt mondja: magadat vizsgáld, benned nem fészkel-e már ugyanúgy a Gonosz? 3. A költészet egész története — anyagának (a költői nyelvnek) és formáinak állandó megújításából áll. Az új költői korszak élén álló zseniális költő-egyéniség szétzúzza a megelőző kor költői etikettjének minden nyelvi és formai szabályát, kihívja maga ellen annak ízlését, költészetről alkotott fogalmát. Új formát teremt — de ez nem marad sokáig csak a sajátja. Formakoncepciója először elviselhető, stílusa lassan az epigonok példája, majd az ő kezükön és műveiken keresztül szabály, ízlés, norma lesz. Egy idő múltán a hajdan forradalmian új forma megtanulható, utánozható, a poétika tudorai által szentesített és eszményivé emelt hagyománnyá szürkül. Végül beköszönt a végső óra, e forma közeli kimúlásának legbiztosabb előhírnöke: egyre több lesz a költő, aki keretein belül tűrhető, sőt jó verset tud írni, egyre kevesebb lesz a megjelenő dilettáns vers; más szóval, a minden hagyományt fölrúgó új forma hullámai belesimulnak a költői köznyelv végtelen és unalmas óceánjába. A tükörsima kiegyensúlyozottság mindig rövid periódusa ez: közben a barométer már újabb közelgő vihart jelez. Egyszóval: minden az új botrányra vár. A költészet, pontosabban: a polgári kor költészetének korszakai mindig így váltották egymást. De korábban a nagy forma, a korstílust teremtő forma mindig irodalmilag vált telítetté, a benne rejlő összes lehetőség költői kiaknázása révén. A modern költészetben megváltozott a helyzet. A jelentős költőnek már nemcsak a megelőző költői korszak elavult, viseltes anyagán és köntösén kellett fölülkerekednie, hanem — egyre fokozottabban — a befogadás közegének telített szennyezettségű nyelvén is. A mai olvasó minden korábbinál „beszédesebb” kultúrában él. A sajtó, a rádió, a televízió, a könyvtermelés és a folyóiratok mérhetetlen mennyiségben ontják rá a racionális, jól fölfogható, de tőle semmiféle reakciót nem igénylő szöveget. Egyre több a nyelvben közvetített információ, és egyre kevesebb az olyan közlés, amely a befogadótól is beszédaktivitást követel meg. Míg a népmeséket létrehozó közösségekben a mesélő és a hallgatók ugyanazon a nyelven beszéltek, és a megértett és a használt nyelv a közösség minden tagja számára azonos volt (vagy legfeljebb az egyéni képességek differenciálták), a mai ember 430
